Pirkadattól napnyugtáig: A Ramadán értelméről


Nemrég egy Dzsibutiból származó ismerősömmel ültünk be egy több szintes ankarai étterembe egy iftar vacsora erejéig. Korán érkeztünk, így volt időnk a rendelés leadása után egy jóízűt beszélgetni, mialatt az enyhén zavart és feltehetően böjtölő pincér háromszor vitte el és hozta vissza az előre kikészített leveses tányérjainkat.

Mindeközben sorra érkeztek az asztalfoglalással rendelkezők, és a zsúfolásig telt földszinti részen olyan hangzavar keletkezett, hogy csak kiabálva lehetett kommunikálni. Néhány évvel ezelőtt még nagyon megsínylették volna ezt a hangszálaim, de mostanra már olyan edzetté váltak, hogy gond nélkül tudok huzamosabb ideig hangosan beszélni, és szerencsére a mások számára kaotikusnak számító környezetben való koncentrálás sem okoz túl sok problémát.

Sokféle különböző témát érintettünk az este folyamán, de leginkább az maradt meg bennem, amiket a barátnőm az otthoni szokásaikról mondott. Például azt, hogy Dzsibutiban iftar idején konganak az ürességtől az éttermek, mert ott még mindig az a szokás, hogy egy ismerősnél gyűlnek össze vacsorázni az emberek. Persze ez Törökországban is megfigyelhető. De ahogy modernizálódik az ország, úgy csökken a régebben nagyra értékelt a dolgok jelentősége.

Az emberek többsége természetesnek veszi azokat a szokásokat, melyekben felnőtt, és a rohanó hétköznapokban amúgy sem jut rá ideje és energiája, hogy elgondolkodjon rajtuk és azok értelmét kutassa.

11264514_1610501342553686_1251330854_n(1)

Én laikusként úgy szoktam fogalmazni, hogy a Ramadán egy úgynevezett “megtisztulás” elérésére tett erőfeszítés. Pirkadattól napnyugtáig az ember nem eszik és iszik, hanyagolja a cigarettát, de még a rágógumit is, és nem hódol semmilyen egyéb testi élvezetnek. Tartózkodik a negatív gondolatoktól és érzelmektől, nem pletykál és még véletlenül sem tesz rosszindulatú megjegyzéseket. A haragosok megpróbálnak megbocsátani egymásnak, a tehetősebbek segítenek a rászorulóknak.

A böjtölő ilyenkor megpróbál nem arra koncentrálni, hogy milyen éhes vagy fáradt. Ennek amúgy sem lenne értelme, hiszen nem szabad panaszkodva magát sajnáltatnia. Kevesebbet fogyaszt, kevesebbet alszik, kevesebbet mozog. Annyi szabadideje van az, hogy el tud merengeni olyan dolgokon, melyeken máskor nem. Talán átértékelni az életét. Rájön dolgokra. Bölcsebb és boldogabb lesz.

Ma van a Ramadánt lezáró, úgynevezett Cukor Ünnep első napja. Ilyenkor szokás szerint összegyűlnek a családok, és egy kiadós étkezés után megbeszélik, hogy ki mennyit hízott vagy fogyott, és kipletykálják még azt is, aki jelen van. Majd összevesznek, hogy utána hamar kibéküljenek, és megegyezzenek abban, hogy mennyire szerencsések. Ha másért nem is, de legalább azért, mert most együtt lehet a család, pár napig nem kell dolgozni vagy el lehet menni egy kicsit nyaralni.

14287988_248096345587623_1168366187_n

Ahol valóra válnak az álmok


Vasárnap este hét órakor írom ezeket a sorokat. Már kezd sötétedni odakint, de a madarak még vígan csiripelnek. Áramlik be a finom esőszag a nyitott ablakon. Az idilli nyugalmat csak az utcán csörgedező vízen átsuhanó autók zaja töri meg. De már az sem túl sokáig, mert közeledik az egész napos böjtöt megkoronázó iftár vacsora ideje, és akkor elcsöndesül majd minden odakint. Ramadán van. A tizedik, mióta Törökországba költöztem.

Manapság sokat gondolkodom azon, hogy mennyi mindent éltem át, meg és túl, mióta itt vagyok. Hogy milyen más volt minden tíz évvel ezelőtt. Rengeteget változott ez az ország, ez a világ. És velük együtt én is.

Huszonhárom éves voltam az első Ramadánom idején. Egy friss menyecske, akinek a legfőbb célja az volt, hogy minél boldogabbá tegye a férjét, minél könnyebben beilleszkedjen, és minél hamarabb találjon munkát. Nem beszéltem a nyelvet, nem ismertem a kultúrát – és igazából önmagamat sem. Egy bőrönddel és egy hátizsákkal indultam el otthonról anno, mert azt hittem, hogy megtaláltam életem nagy szerelmét. Azóta persze kiderült, hogy mégsem. De nem bánom, hogy így alakult.

Az a szép és egyben félelmetes ebben a dologban, amit úgy hívunk, hogy jövő, hogy soha nem tudhatjuk igazán, hogy mit is hoz. És mindabból, amit hoz (vagy éppen nem hoz), amúgy is csak egy töredéket vagyunk képesek felfogni, attól függően, hogy éppen mennyi minden mással vagyunk elfoglalva.

Most harminchárom éves vagyok. Már nem házas, de nem is munkanélküli. Sok tapasztalattal és két macskával gyarapodtam az elmúlt évek során. Még mindig pozitív vagyok, de már nem naív, és sokkal kevésbé engedékeny, sokszor már-már kegyetlenül kemény.

De ma nem keménynek, hanem olyan furcsán könnyűnek érzem magam. Pedig nem vagyok egy modell alkat. Egész hétvégén nem mentem sehova, nem szóltam senkihez. Az utóbbi mozgalmas hetek után jót tett nekem most ez a kis csönd. A gondolataim sem voltak túlságosan erőszakosak vagy fürgék, könnyedén tudtam őket pozitív irányba terelni.

Délben vettem egy hosszú fürdőt. Addig áztattam magam a forró vízben, amíg annyira leesett a vérnyomásom, hogy alig bírtam kikászálódni a kádból. Néha jó belesüppedni a lágy melegbe. Még akkor is, ha utána kell egy hideg zuhany, hogy magához térjen az ember.

Azóta a nappali kanapéjának egy pontját mélyítem szisztematikusan a hátsó részemmel, és az önéletrajzomat szabadítom rá (egyelőre csak) egy-két gyanútlanra. Közben megint eleredt az eső. Szorgosan csepereg. Elmossa a port, felfrissíti a levegőt, energiával tölt fel. Erre szükségem is lesz a következő időszakban.

Múlt héten még frusztrált ez a dolog. Ez az újrakezdés dolog. Hogy megint egy olyan ponton vagyok az életemben, amikor úgy érzem, hogy újra kell kezdenem. De mostanra már hozzászoktam a helyzethez. Hiszen tulajdonképpen nagyon is szerencsés vagyok, hogy van lehetőségem újrakezdeni. Bár, ha úgy vesszük, ezt a lehetőséget én magam teremtettem meg sok kompromisszum és lemondás árán, hosszú hónapok, évek alatt.

Nemrég egy pár ismerőssel beszélgettünk. Egyikük azt mondta, hogy milyen jó lenne, ha működnének ezek a szerencsét hozó szökőkutak vagy lakattal és cetlikkel teletűzdelt falak és kerítések. Milyen jó lenne, ha lenne egy olyan hely, ahol tényleg valóra válnak az ember kívánságai. Én erre ösztönösen a halántékomhoz szorítottam a bal mutató újjamat. Nem azért, hogy azt jelezzem, hogy hülyének tartom őt. Hanem, hogy megmutassam azt a helyet, ahol valóra válnak az álmok.

Én nem azért vagyok annak a híve, hogy minden agyban dől el, mert nem vagyok elég laza vagy romantikus. Én is szeretek és szoktam is sodródni néha az árral. De mindaddig, amíg tudatában vagyok annak, hogy szorgalommal és kitartással előbb-utóbb elérek bármilyen célt, addig képes leszek idejében kikelni a forró fürdőből.

kom

Mi folyik Törökországban?


Azt javaslom, hogy vészhelyzet esetére minden Törökországban tartózkodó magyar állampolgár mentse el és írja is le magának az itteni magyar kirendeltségek éjjel-nappal hívható ügyeleti telefonszámait.
Ankara: 0533 699 36 94
Isztambul: 0533 375 87 15 

2016. 07. 15 – péntek

23:00

Már lassan fél órája köröznek a katonai repülőgépek Ankara felett olyan alacsonyan, hogy a sötétben is tisztán ki lehet venni a körvonalaikat. Mikor felettünk szállnak el, akkora zaj van, hogy nem halljuk egymás szavát.

Isztambulban a katonaság (Jandarma) lezárta a Boğaziçi és Fatih Sultan Mehmet hídakat, Ankarában pedig Kızılayt.

23:08

Binali Yıldırım török miniszterelnök közleményéből azt tudtuk meg, hogy a török katonai erők egy csoporta megkísérelte megtámadni a legfontosabb kormányzati épületeket.

23:14

Helikopterek köröznek felettünk – Çankaya, Ankara.

23:22

A török miniszterelnök élőben beszélt a Haber Türk TV riporterével, amíg le nem keverték, hogy bejelentsék a török szárazföldi erők (Türk Sılahlı Kuvvetleri) hivatalos e-mail címéről érkezett közleményt, mely szerint a katonaság átvette a kormánytól Törökország irányítását.

23:30

A bejelentés után Bekir Bozdağ török igazságügyi miniszter beszél előben, cáfolva a katonaság bejelentését, biztosítva a lakosságot arról, hogy a megmozdulás elfojtása érdekében minden tőlük telhetőt megtesznek.

Az internet szolgáltatás akadozik, mindenki igyekszik az interneten hozzájutni a legfrissebb hírekhez. Nemcsak a Facebook tölt be nagyon lassan, hanem a WordPress is, ezért nem tudom olyan gyorsan frissíteni ezt a bejegyzést, mint amennyire szeretném.

Ankarában az éttermek bezártak, a bárokból és kocsmákból kiszűrődő zene elhalkult. A szomszédos házból taps hallatszott a katonai puccs bejelentése után, a távolból lövések és szirénák hangja töri meg a lakóövezeti utcán uralkodó csendet.

23:44

Megint Binali Yıldırım miniszterelnök beszédét adja a TV, aki szerint nem puccsról, hanem csak egy felkelésről van szó, melyet a lehető legkeményebb módon fognak megtorolni.

23:48

Az igazságügyi miniszter beszédét adják, aki a demokrácia és az emberi jogok fontosságáról beszél, és arról, hogy Fethullah Gülen áll a felkelés mögött.

A katonaság lezárta az isztambuli Atatürk reptérre vezető utat. Az oda tartó repülőgépek visszafordulnak, világszerte törlik az Isztambulba induló járatokat.

A török állami TV (TRT) adása egy időre megszakadt, majd amikor újra közvetíteni kezdtek, a műsorvezető ugyanazt a közleményt olvasta fel, amit korábban adott ki a katonaság, megerősítve, hogy katonai jelenlét van a televízió területén. A többi TV adó eközben folyamatosan előben közvetíti a történéseket.

Mindenki Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök közleményére kíváncsi, aki eddig még nem szólalt meg.

Bővebben…

Gyalogtúra az Ihlara-völgyben


Amikor átnéztem a kütahyai, rodostói és fekete-tengeri kirándulás alkalmával készített fényképeket, elhatároztam, hogy amint lehetőségem lesz rá, újra kimozdulok a városból. Manapság szervezett utazások terén is nagyon nagy a kínálat, rengeteg cég hirdet megfizethető áron egy-két napos városnézős, strandolós, múzeum látogatós vagy éppen természetjáró kiruccanást. Ezek közül ezúttal egy kappadókiai ajánlat keltette fel az érdeklődésemet.

Pedig az időjárás nem volt túl bíztató, mert bár a kirándulás idejére jó időt mondtak, a felvezető hét minden napján esett.

Másrészt egy nappal az indulás előtt még nem volt megfelelő cipőm. Mivel szóba sem jöhetett, hogy a legutóbbi túra során több komoly vízhólyagot okozó bakancsomat újra felvegyem, az esőcseppek között lavírozva elindultunk a legközelebbi sportboltba. Nehezített körülmények között kellett megoldani a bevásárlást, mert az út egy részén metró pótló buszok jártak, ráadásul a szombati tömeg sem volt túl kellemes. Az már csak hab volt a tortán, hogy egy lépcsőzés során sikerült megbotlanom és meghúznom a bokámat.

Mindenesetre letudtuk a bevásárlást és hazavonszoltuk magunkat. Este előkerestem a bokaszorítómat, elkészítettem pár szendvicset, és feltöltöttem a fényképezőgépem akkumulátorát.

Vasárnap reggel rutinosan otthon felejtettem a mobil telefonomat, de ezt nem is bántam különösebben. A nap hétágra sütött, a bokám sem fájt túlzottan, a cipőm pedig kimondottan kényelmes volt.

Kappadókia egyébként egy hatalmas és varázslatos hely, már az időszámításunk előtti 6. századi feljegyzések is megemlékeznek róla. Sok érdekes sziklaképződmény található itt, melyeket az évek során a területen letelepedett különböző hitű és kultúrájú társadalmak lakásokká vagy közösségi helyekké (például templomokká) alakítottak. Ezek egy része látnivalóként funkcionál, másokba pedig hotelt építettek. De akinek mindez nem elég, az részt vehet egy hőlégballonos utazáson is – ha a pénztárcája és az időjárás engedi.

Mi az Aksaray régióban a Hasan hegyi – jelenleg inaktív – vulkán korábbi tevékenységei során kialakult Ihlara-völgyben, a Melendiz patak mentén túráztunk egészen Selime városáig, ahol meglátogattunk egy valaha volt kolostort is. A séta nem volt túlzottan megerőltető, de azért így is sikerült megmásznunk egy-két emelkedőt.

Közben persze szorgosan fotóztam. Bízom benne, hogy az alábbi képek nemcsak engem ösztönöznek a következő utazásra, hanem titeket is. Kalandra fel!
Bővebben…

A 14. Rodostói Magyar Nap margójára


Már tavaly elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, idén részt fogok venni a rodostói magyar napon. Törni tudtommal nem törött el semmi, az eső viszont szakadt, így elég kalandosra sikerült a kirándulás. De azért nem panaszkodom.

Rodostó (törökül Tekirdağ) városa azért fontos nekünk magyaroknak, mert itt élt száműzetésben II. Rákóczi Ferenc, Bercsényi Miklós, Esterházy Antal, Csáky Mihály és Mikes Kelemen. Róluk emlékeznek meg minden évben a cseresznye fesztivál keretében megrendezésre kerülő magyar napon, amiről majdnem lemaradtam idén is. Hiába próbáltam ugyanis tavasszal többször tájékozódni a programokról, még az esemény előtt két héttel sem találtam semmi relevánsat az interneten.

Végül azért sikerült időben értesülnöm a dologról és szerencsére volt is lehetőségem ellátogatni a Márvány-tenger partján fekvő városba, ahol ez évben június 3-án, pénteken 14 órakor kezdődött a magyar nap. Nagyjából egy időben egy elég komoly zivatarral. Emiatt sajnos elmaradt az érdeklődés és a tervezett programok több mint fele is.

Azért így is sikerült részt vennem két koszorúzáson és meghallgatnom jó pár beszédet, de a további koszorúzásokra, a Rákóczi emlékbélyeg bemutatására és a Mikes Kelemen törökországi leveleinek legújabb török kiadását ünneplő kerekasztal beszélgetésre sajnos nem került sor. Pedig közben elállt az eső és kisütött még a nap is.

Mit volt mit tenni, kihasználtam a hirtelen jött szabadidőt és a búzamezők mellett lesétáltam a majdnem teljesen kihalt tengerpartra, hogy hallgassam egy kicsit a vízcsobogást, majd tettem egy kört a városban. Este pedig részt vettem az immár hagyományos gulyás partin, ahol ebben az évben a Band of Streets zenekar szolgáltatta a zenei aláfestést.

Ami nekem a magyar napról leginkább hiányzott, azok a magyarok voltak. Mert bár a főkonzulátus és a nagykövetség dolgozói, valamint Rodostó testvérvárosaként Kecskemét polgármesteri hivatala és díszvendégként Tarlós István is képviseltette magát, Törökországban élő magyarokkal nem igazán sikerült összefutnom. Kivéve Nikit, akivel ott helyben el is határoztuk, hogy ha törik, ha szakad, egyszer igenis összehozzuk a törökországi magyarságot.

A tengert ölelő város madártávlatból:

Bővebben…

52. Rodostói Cseresznye Fesztivál


Kedves törökországi magyarok! Van kedvetek találkozni június 3-án, pénteken Rodostóban? Akkor és ott kerül megrendezésre ugyanis a már hagyományosnak számító Magyar Nap, az 52. Cseresznye Fesztivál keretében. Én ott leszek!

cerises,-escargots,-baiser-218286nnn

Elugrottunk a Fekete-tengerhez


Mivel már majdnem nyolc éve szívom Ankara száraz és nem kifejezetten tiszta levegőjét, elég sok por felgyülemlett bennem. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy pár hete hirtelen felindulásból lefoglaltam két helyet egy fekete-tengeri kiruccanásra.

DSC_0228 copy copy

Ezzel nemcsak a férjemet, hanem magamat is megleptem, mert én inkább amolyan otthonülő típus vagyok. Vagy legalábbis eddig azt hittem. Kétségtelen, hogy én jól érzem magam egy helyben is, mert szeretek rajzolni, fényképeket szerkeszteni és írni. Viszont jobban belegondolva arra jöttem rá, hogy mivel a kiköltözés utáni öt szűk esztendőt a megélhetésért való harc töltötte ki, én tulajdonképpen hozzászoktattam magam ehhez a fajta életmódhoz. Hiszen régebben még arra sem volt lehetőségem, hogy hazautazzak Magyarországra látogatóba, nemhogy kirándulni vagy nyaralni menjek.

Szerencsére (vagy inkább a sok lemondásnak, a kitartó tanulásnak és munkának köszönhetően) ez a tendencia az utóbbi pár évben változóban van. Mostanában különösen igyekszem aktívabb lenni, már csak azért is, mert ha így haladnék, egy pár hónapon belül sikerülne elérni az általam ideálisnak gondolt testsúly kétszeresét. És bár szeretem a kihívásokat, ez a dolog valamiért nem szerepel a célkitűzéseim között.

Az egészségesebb életmódhoz első körben úgy próbálok közelebb kerülni, hogy munka után nem buszra vagy kocsiba szállok, hanem inkább haza sétálok. Ezzel pedig le is zárul a gondolatkör, hiszen visszatértünk a porhoz. Mert hogy abból kénytelen vagyok útközben elég sokat lenyelni. Lehet, hogy éppen ezért tűnt fel az a hirdetés, amely egy egy napos fekete-tengeri túrát hirdetett. Nem fürdőzést vagy kellemes városnézést, hanem túrát(!) – körülbelül 10 kilométer gyaloglással. Vettem egy nagy levegőt és a férjemmel való egyeztetés után gyorsan regisztráltam.

A vasárnapi 6 órás kelés persze nem esett túl jól, és a kb. 4 órás buszúton sem volt túl sok élményben részünk, de mindenért kárpótolva éreztük magunkat, amikor a tengerhez közeledve szemen (és szíven) ütött minket a burjánzó természet és nagyot szippantottunk magasabb nedvességtartalmú és sokkal tisztább levegőből.

Kicsit fárasztó, de nagyon szép nap volt. A rengeteg vizuális élmény mellett néhány vízhólyaggal is gazdagodtam, de még így is megérte.

A túra során nagyon sok fényképet készítettem, ebből láthattok alább egy kis ízelítőt.
Bővebben…