Munka, látástól Mikulásig: Idén is elmarad a nyaralás


Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy két és fél hónappal a nyelviskola befejezése után, tavaly novemberben találtam egy jó állást. Jelenleg is egy kis magánrendelőben vagyok részmunkaidős recepciós. A részmunkaidő ez esetben azt jelenti, hogy általában heti háromszor dolgozom reggel 9-től este 18:30-ig, a többi napom pedig szabad.

A munka néha nagyon kényelmes, főleg most, hogy szabadságon van a főnököm, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, úgy általában mindenki más a városban.
Máskor viszont reggeltől estig rohangálok, kapkodom a telefonokat, időpontot egyeztetek, teszt-eredményeket hajkurászok, pénzt hajtok be, vagy éppen valamilyen fontos iratot kézbesítek. Előfordul az is, hogy valaki késői időpontot kér, és ha egy nagykövetről vagy egy sok papírmunkával járó találkozóról van szó, akkor bizony nekem is maradnom kell. Volt már olyan, hogy este 9-ig bent voltam az irodában, máskor meg már 5 órakor hazaengedtek.

A rendelőbe főleg az ankarai nagykövetségek dolgozói járnak, ezért a felvételnél az angoltudás volt az elsődleges szempont. De mivel jönnek hozzánk tanulás, munkavállalás vagy letelepedés céljából külföldre (általában Kanadába, Ausztráliába vagy Új-Zélandra) utazó törökök, illetve az ENSZ által támogatott, sokszor pár éve már itt élő menekültek is, ezért nagyban megkönnyíti az életemet, hogy tudok törökül.

Bővebben…

Reklámok

Minden kezdet nehéz: A nappalitól a nyelviskoláig


Amikor 2008 nyarán Törökországba érkeztem, még nem beszéltem a nyelvet, amit később volt szerencsém intézményi keretek között elsajátítani. És ez bizony nagy előny. Persze vannak olyanok, akik azt mondják, ha külföldön él az ember, akkor nem feltétlenül kell nyelviskolába járnia ahhoz, hogy gyorsan megtanulja a nyelvet, elég a helyiekkel társalogni vagy intenzíven TV-t nézni.

Mivel én nem vagyok az a társasági ember, így nem álltam le idegenekkel beszélgetni, és tartózkodtam az oly gyakori meghívások elfogadásától is. Mint később kiderült, ezt jól tettem, hiszen akkoriban fogalmam sem volt a kulturális és gesztusbeli különbségekről. Vagy épp arról, hogy az itteniek sokszor nem csak a családjukkal, de a szomszédsággal és a barátokkal is szimbiózisban élnek. Erről nagyon sokat tudnék mesélni, és ígérem, hogy majd fogok is…

Bővebben…

Egy kis kérdezz-felelek: Interjú Petrával


Egy pár héttel ezelőtt megjelent egy velem készült online interjú a Turkinfo nevű oldalon. Gondoltam, megosztom veletek a képekkel, linkekkel és egy-két extra bekezdéssel feltuningolt verziót, fogadjátok szeretettel!

1. Mit lehet tudni Rólad? Milyen részleteket osztanál meg szívesen az olvasókkal?

Sziasztok! Engem Petrának hívnak. 27 éves, legtöbbször vidám, mindig gyakorlatias és kedves, ugyanakkor inkább távolságtartó, és mit szépítsem, kissé lusta lány vagyok. A száraz részletekkel most nem untatnálak titeket, lesznek azokra utalások az alábbiakban.

2. Mióta élsz Törökországban, mi vitt oda?

Elöljáróban megjegyzem, hogy soha nem gondoltam volna, hogy külföldön, különösen nem, hogy Törökországban kötök ki. Én otthon is jól éreztem magam, mindig akadt munkám és egyéb elfoglaltságom, meg amúgy sem voltam soha az a kalandvágyó típus. Ezért bizony sok ismerősöm igencsak meglepődött, amikor meghallotta, hogy ide költöztem.

2008 nyara óta élek Törökországban, ahova a férjem hozott, nemcsak átvitt értelemben. Mi 2006-ban, egy régebbi közösségi portálon ismerkedtünk meg. Az oldalra én egyetemistaként regisztráltam, hogy ily módon szabad utat adjak a közgazdász-turizmus szakra járó, akkoriban eléggé elnyomott művészi vénámnak, és a hozzám hasonlóan festeni, írni és kézimunkázni szerető emberek után tudjak legálisan kémkedni.

Többen kínosan mosolyognak, amikor meghallják, hogy mi az interneten találkoztunk, amit őszintén szólva én egyáltalán nem értek. Körbenézve még most is azt látom, hogy a “való világban” köttetett kapcsolatok többsége sem funkcionál – enyhén szólva – tökéletesen.

3. Miért döntöttél úgy, hogy blogot kezdesz írni? Mióta írod? Van valamilyen ars poeticád, amit az írásaidban követsz?

A blogolásban a kiköltözésem után merültem el. Akkor még csak unaloműzésképpen írtam, mindenféle művészetekkel kapcsolatos témáról (angolul). Aztán amikor a bátyám másfél évvel ezelőtt azzal kezdett cikizni, hogy akcentusom van, és egy pár héttel később anyukámmal beszélgetve nem jutott eszembe a “serpenyő” szó, akkor elhatároztam, hogy eljött az idő, hogy annak ellenére, hogy jelenleg nincs magyar nyelvű billentyűzetem, elkezdjek az anyanyelvemen is írni.

Furcsa módon, egy pár hónapon belül több rendszeres olvasóm volt, pedig akkor még a barátok és családtagok sem tudták, hogy miben mesterkedem. Aztán szépen lassan rámtalált a felelősségtudat, és elkezdtem nyelvtanulást segítő, tanácsadó, meg egyéb tájékoztató jellegű bejegyzéseket gyártani, különös figyelmet fordítva arra, hogy közben azért én is jól érezzem magam. Mert szerintem valamilyen szinten mindenki a saját maga szórakoztatására fektet annyi energiát és időt a blogolásba, kötelességszerűen nem is lehetne ezt a dolgot hosszú távon csinálni.

Engem nagyon motiválnak az olvasóktól kapott levelek, és az, hogy mennyire személyes dolgokat írnak le bennük, hogy milyen iszonyatosan őszintén, nyíltan, rengeteg bizalommal fordulnak hozzám tanácsért, segítségért vagy csak egy objektív véleményért. Meg kell, hogy mondjam, néha nagyon elérzékenyülök olvasás közben, és sajnos a munkám miatt sokszor nincs időm mindenkinek olyan hosszan és kielégítően válaszolni, mint ahogy azt szeretném.

4. Emlékszel-e, hogy mi volt az, amit az elején a legfurcsábbnak tartottál Törökországban?

Az első, legérdekesebb élményeim közé tartozik, amikor házasságkötés után a férjem családjánál voltunk vendégségben, és én megdicsértem az anyósom táskáját, aki fogta magát, és azt csupán félig (!) kiürítve azonnal nekem ajándékozta. Ez egyrészről mélyen meghatott, másrészről bűntudatot keltett bennem, mert én csak udvarias szerettem volna lenni. Azóta sem használtam a hatalmas mosolygó arcot viselő, fehér bőrből készült túlméretezett válltáskát, amit persze féltve őrzök egy biztos helyen, ami most hirtelen nem jut eszembe… Persze csak viccelek!

Hogy nem csak jót írjunk… Nagyon elképedtem, amikor az egyik török tanárom elmesélte, hogy azon a vidéken, ahonnan ő származik, a meny nem szólhat közvetlenül az apósához, csak az anyóshoz suttoghat, aki közvetíti a mondanivalóját.

Az is furcsa volt, hogy bár az országban egész éven át megtalálható mind a 4 évszak, mégis import gyümölccsel és zöldséggel vannak tele a fővárosi boltok. És hiába termelnek ki elképesztő minőségű textileket az itteni gyártók, a többség mégis előnyben részesíti a világmárkák bazárokban kapható kínai koppintásait. Persze a törökök világhíresek az élelmességükről, nyilván ezeket is helyben állítják már elő.

Nagyon meglepődtem, amikor szembesültem azzal, hogy a modern török nagyvárosokban dominacipős és picsaszoknyás (már elnézést) egyetemista lányok császkálnak, akik képesek minden elképzelhetőt elkövetni, ha valamit el akarnak érni. A falvakban és külvárosokban pedig fejkendőt, nyáron is hosszú ballonkabátot viselő, a családjukért önmagukat teljes mértékben (néha nem igazan önszántukból) feláldozó asszonykák robotolnak. Azért nem kell aggódni, a többséget szerencsére itt is az átmenet képezi. De még hogy!

Ez tehát egy hatalmas, gyönyörű, sokszínű és kissé félelmetes fergeteg, a kontrasztok és szélsőségek országa. Az egyes tájrészek közötti nyelvi, kulturális, fejlettségi és éghajlati különbségek elképesztőek. Ezért Törökországot röviden bemutatni egyszerűen nem lehetséges, és az ember akkor is minden nap lát új, furcsa dolgokat, ha már hosszú évek óta itt él.

5. Van-e olyan, amit soha nem tudnál megszokni, vagy akár képtelen vagy elviselni? A mentalitásbeli különbségek közül mi az, ami ilyen-olyan irányban a legjobban eltér a magyartól?

Én tartom magamat az általam kicsit átfabrikált, jobb megszokni, mint gyomorfekélyt kapni mondáshoz, és igyekszem a lehető leghamarabb beépíteni magam az épp aktuális környezetembe, és annak szerves, termékeny részévé válni.

De ti nyilván azért vagytok itt, mert szeretnétek egy pár pikáns, felemelő vagy épp idegborzoló török sajátosságról hallani. Lássuk csak… Nemrég hallottam, hogy már Magyarországon is volt embert felszeletelős emberölés, úgyhogy az itteni becsületgyilkosságok és családtagról családtagra öröklődő vérbosszúk már nem hatnak a meglepetés teljes erejével, főleg hogy ebben a témában készült sok török és nemzetközi filmes produkció.

Sokan, sok helyen beszéltek már a magyar szemmel kaotikusnak tűnő közlekedésről vagy a törökök hirtelen hangulatváltási képességéről is. Ne értsetek félre, én is szeszélyes vagyok, de itt különösen nagy adag (és némi kisebbségi érzéssel keveredett) önérzet szorult az emberekbe, akik még mindig nem nagyon tudnak mit kezdeni az itteni tabutémákkal és túlságosan misztifikálják a nyugatot.

Pedig én mindig mondom a csípőtájban picit bőségesebben megáldott, egy leheletnyivel alacsonyabb török lányoknak, hogy Európában vagy Amerikában ők számítanak egzotikusnak, és ne fessék már unott szőkére a szép, selymes, sötét hajukat.

Törökországban szemrebbenés nélkül, hosszasan megbámulják a világos hajú és szemű, fehér bőrű külföldieket. Ehhez én nem vagyok hozzászokva, és nem is nagyon szeretem pl. azt, ha mindenféle felvezető udvariassági kérdés nélkül személyes dolgokról kezdenek el tudakozódni, főleg ha az illető férfi. Viszont amíg csak ilyen gondjaim vannak, úgy gondolom, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van.

Az azért néha elszomorít, hogy mivel én nem vagyok török, sok (tanult és tanulatlan, érettebb és fiatal) itteni lány próbálja meg folyamatosan „jobb belátásra bírni” a sármos férjemet, akár akkor is, ha én jelen vagyok. Na de erről majd máskor fogok beszélni.

6. Mi az az öt dolog, amiért rajongsz Törökországban, a törökökkel kapcsolatban? 

Én imádom a török ételeket. A pudingokról, helvákról, baklavákról és egyéb desszertekről különösen sokat tudnék beszélni, de az írásos bemutató nem érhet fel pl. egy kóstoló erejével, így inkább nem kínoznék senkit.

Kedvenceim az aszalt finomságokat, házi készítésű püréket, levelek és fűszerkeverékeket áruló úgynevezett kuruyemiş boltok is, ahol kilószámra lehet venni a szotyit vagy épp a datolyát. A fehér sajtok és ízesített (marinált és töltött) olívabogyók széles palettája is mindenképp figyelemreméltó.

Szeretem a törökök közvetlenségét, és bár én nem nagyon használom ki a látványosan külföldi arcberendezésem által (is) kiváltott messze földön legendás török szívélyességgel járó előnyöket, azért a nyelvtudásomnak (meg persze a rátermett férjemnek) köszönhetően, eddig hihetetlenül gyorsan oldottuk meg a hivatalos ügyintézéssel járó problémákat. Itt sokszor elég egy köztisztviselővel jóízűen elbeszélgetni, és máris lerövidül a várakozási idő.

A törökök érdeklődésének, kíváncsiságának ugyanannyi hátulütője, mint előnye van, de mindenképp érdekes, amikor a Magyarországról először picit lenezően vélekedő emberke 5 perc beszélgetés után már magyar feleséget akar keríteni az egyedülálló fiának. Ezt már többször hallottam.

Az is nyilvánvaló, hogy itt nem ugyanúgy értelmeznek, és jóval gyakrabban használnak olyan alapvető szavakat, mint „barát” vagy „szeretlek”, ami a (néha szándékosan) naiv külföldieket mindig meglepi és sokszor meg is téveszti. Főleg ha azt látják, hogy az előbb még hangosan veszekedő családtagok a másik percben egymás vállára borulnak, a harmadikban meg esetleg kibeszélik a másikat. Ha ilyesmi esetleg velünk esik meg, ne vegyük magunkra. Itt sem rossz-szándékúbbak az emberek – kivéve persze, ha egy féltékeny török barátról vagy barátnőről van szó, aki nem értékeli, hogy a párja a mosolygós külföldivel beszélget…

Szeretem a régi török (Kemal Sunal) filmeket, és a néha kicsit butácskára sikerült, kis költségvetésű, oktató jellegű török filmeket. Ezek a programok nagyon sok olyan témára rávilágítanak, ami egyébként nehezen jut el egy itt élő külföldihez. A TV-ben látható tucatnyi házastárskereső műsoron is nagyokat szoktunk derülni.

7. Mi az, ami a legjobban hiányzik Magyarországról?

A családom és barátaim. A többi lényeges dolog, mint például: étel, ital, ágy, levegő (és természetesen imádott férjecském és a macskánk) itt is megtalálható. Ráadásul az olyan csodálatos dolgoknak köszönhetően, mint a telefon, csomagküldés vagy internet, manapság már nem könnyű elszigeteltnek lenni, kivéve persze ha az ember azt akarja.

8. Van-e olyan szerinted, amit a magyarok nagyon is megtanulhatnának a törököktől? Esetleg fordítva?

Szerintem senki ne tanuljon el túl sok dolgot a másiktól, inkább tökéletesítse azt, amije van, abból nem lehet probléma. Az egyik országban sikeresen működő politikai, társadalmi vagy szociális rendszer nagyon balul üthet ki pár száz kilométerrel arrébb. Másrészt én nem szeretek belemenni olyan dolgokba, hogy ez meg az itt jobb vagy éppen rosszabb, maradjunk csak annyiban, hogy más. Esetleg nagyon más.

9. Ankarában élsz, a török fővárosban. Sok török szerint a város túl szürke és korát tekintve “nincs semmilyen atmoszférája”. Számodra milyen ott az élet?

Én szeretem az itt uralkodó kisvárosias jelleget, az ebben az országban (a mai világban már lassan mindenhol) oly értékes jó közbiztonságot. Gondolok itt most az esti hírek szerves részét képező, legfőképp az ország keleti részén megfigyelhető terrorizmusra.

Persze néha nosztalgiázva emlékszem vissza, hogy Magyarországon felnőve macskaköves utakon, és (jobb esetben) szépen felújított barokk és reneszánsz épületek és kastélyok között járhattam, de tisztában vagyok vele, hogy most nem Európában, hanem Ázsiában élek. Legalábbis földrajzilag.

10. A blogod alapján vannak már ottani munkaerő-piaci tapasztalataid. Milyen fontos különbségekkel szembesültél Magyarországhoz képest?

Ez egy nagyon jó kérdés, amire szeretnék egy nagyon lényegre törő, segítőkész és tömör választ adni, de ez nem igazán lehetséges. Talán a legjobban úgy tudnám ezt összefoglalni, hogy itt az alkudozás az élet minden területén fontos szerepet játszik, és a magánszektorban néha elég nehéz érvényesíteni a korábban kialkudott feltételeket.

Munkakereséskor megdöbbentett, hogy leginkább 30 év alattiakat keresnek, és ezt nyíltan beleírják az álláshirdetésekbe. A munkaórák is hosszabbak, mint amihez otthon hozzászoktam, és itt a legtöbben még szombaton is dolgoznak. A munkakörülmények és juttatások persze munkahelyről munkahelyre változnak, úgyhogy szerintem nem érdemes ezekről általánosságban beszélni. Konkrét példáim és történeteim persze vannak dögivel, de ezekbe most nem mennék bele.

Azt még had mondjam el, hogy közalkalmazotti rendszer nagyban különbözik a magyarországitól. Itt az egyetem után még neki kell ugrani egy központi vizsgának, ami után az állam akár az ország másik felére is kihelyezheti az embert. Nyilván ennek vannak bizonyos korlátai, pl. ha valaki házas.

11. Másik kultúrából jöttél, meg kellett szoknod egy egészen újat. Biztosan van egy vicces sztorid, ami ennek az ismerkedési folyamatnak a kapcsán megtörtént Veled.

Szerintem erről csináljunk majd egy másik interjút, egy nagyon titkosat, lehetőleg kódírással, inkább csak halvány utalásokkal és álnevekkel…

12. Mi az, amit a körülötted levőknek megtanítottál/átadtál/megmutattál a magyar kultúrából? Hogy értékelik Magyarországot körülötted?

Ez nagyon változó, sok Magyarországgal kapcsolatos tévhit él az itteniekben.

Van Magyarország-mániás nagybácsi, aki több évig dolgozott Debrecenben, és máig féltve őrzi az ott vásárolt porcelánt a vitrines szekrényben, de olyan unokatestvér is akad, aki (annak ellenére, hogy ezt többször is erőteljesen cáfoltam) még mindig azt hiszi, hogy nálunk a Kirill abc-t használják.

Amúgy nem akarok én senkit traktálni vagy tanítgatni, aki kérdez, annak hosszasan válaszolok. Jó drámai érzékem van, így az elbeszéléseimnek általában rögtön megvan a hatása.

13. Hol érzed magad „otthon”, hol az itthon-otthon-haza?

A hazám mindig is Magyarország marad, amit utolsó vérig szeretek, és teljes mértékben elfogultan magasztalok és védelmezek, de szerencsére már eljutottam arra a szintre, hogy már Törökországban is otthon érzem magam.

A kezdetek: Petra egyszer csak szerelmes lett


Sokan kérdeztétek, hogy hogyan is ismerkedtem meg a férjemmel. Azt hiszem, nem fogtok túlságosan meglepődni a válaszon: szerelmünk négy és fél évvel ezelőtt az interneten kezdte a pályafutását. A férjem (saját bevallása szerint) először a festményeimbe esett bele, ami után hónapokig beszélgettünk zenéről, filmekről, irodalomról és művészetekről. Az általános dolgok aztán személyesebb témákba fordultak, és innen már nem volt visszaút. Hihetetlennek hangzik, de az is előfordult, hogy napi 6-8 órát töltöttünk együtt, ami bizony az alvás rovására ment.

Ez az állapot szépen lassan tarthatatlanná vált, és több mint egy év levelezés, chatelés, telefonálgatás és kínlódás után úgy határoztunk, hogy együtt akarjuk leélni az életünket. Előbb persze szerettük volna ezt élesben is kipróbálni, úgyhogy 2008-ban felkerekedtem, hogy életemben először tegyem be a lábam Ázsiába. Aztán vissza se mentem. Nem mintha nem szeretném a szülőföldemet, de a nemzetközi kapcsolatok életben tartásához kompromisszum szükséges.

Szülinapi torta

A kapcsolatunkat persze nem mindenki nézte jó szemmel, sokan óvva intettek a Törökországba utazástól. Részben igazuk is volt, mert az itteni élet bizony nem piskóta! Én, ha óvakodva is, de azért jöttem. És ezt soha nem bántam meg. Azzal viszont is tisztában vagyok, hogy hatalmas szerencsém volt, amivel sajnos a kisebbséghez tartozom.