Petra esete a törökországi állásinterjúkkal


Én mindig úgy megyek az épp aktuális interjúra, hogy ez az állás az enyém, ez nekem való, ezt meg fogom szerezni. Nincs mese, mindenki álljon félre, húzza be a fülét-farkát, mert én nem engedek. Természetesen egy ilyen hozzáállással jobban fáj a pofára esés, de nem az a lényeg. A padlóról mindig fel lehet kelni, és fel is kell. Ennél szerintem sokkal fontosabb, hogy ha már elvonszoltuk kis, esetleg nagy fenekünket egy potenciális munkaadóhoz, akkor igenis hagyjunk legalább egy jó benyomást: legyünk udvariasak, magabiztosak, és néha eresszünk meg egy mosolyt is.

Kicsit furcsa visszaolvasni a fenti sorokat, mert ha jobban belegondolok, én alapjában véve egy erősen antiszociális személyiség vagyok – ami kívülről nem igazán látszik. De máig jól emlékszem, hogy még 16-17 éves koromban sem mertem megszólítani az eladót, ha kerestem valamit egy áruházban. Változnak az idők! Illetve nem is… Változni csak az emberek változnak.

Az elmúlt években én is sokat változtam; szeretném azt hinni, hogy előnyömre. 2008-ban a férjem türelemmel dolgozta végig azt a jó pár hónapot, amit én semmittevéssel töltöttem. Akkor még nem találtam a helyem, nem jöttek a válaszok az szerteszét küldött önéletrajzokra, nem beszéltem a nyelvet, semmit sem tudtam egyedül elintézni. Hiányzott a családom, a barátaim. Napokat aludtam át, megnéztem minden létező filmet, küzdöttem a kultursokkal.

Aztán összeszedtem magam, elkezdtem tevékenykedni. Rendszereztem az akkor még CD gyűjteményünket, írogattam a DVD-ket, jelentkeztem online munkára, próbáltam autodidakta módon törökül tanulni, blogoltam angolul, és még egy internetes boltba is belekezdtem. Utóbbival elvoltam majd egy évig, egész jól ment. De amikor már hetente jártunk a vámhivatalba, akkor arra jutottunk, hogy ennyi utánajárással mégsem éri meg. Azóta emiatt még a csempészettel foglalkozó lepukkant rendőrkapitányságot is megjártuk, de ez egy másik, egyébként roppant érdekes történet.

Szóval épp jókor jött a hír, hogy az apósom úgy döntött, itt az ideje befizetnie engem a nyelviskolába, amit 2011 augusztusában fejeztem be. A suli befejezése után rögtön szétküldtem az önéletrajzomat az Ankarában fellelhető összes nagykövetségre, plusz az ENSZ szervezetekhez, és egy pár nemzetközi céghez. Válasz az nem sok helyről jött, az is negatív volt, de én már ennek is örültem.

Bővebben…

Reklámok

Megint állást keresek: Tippek és tanácsok munka után kutatóknak


Épp az imént kaptam egy hívást az indiai nagykövetségtől. Egyem a szívét a recepciósnak, szegény nagyon nehezen nyögte ki, hogy sikertelen volt a pályázatom. Kicsit meg is lepődött, amikor én kedélyesen megköszöntem a telefonhívást, és kifejeztem azt az örömöt, ami azáltal ért, hogy megismerhettem. Fő a professzionalizmus, hehe.

Hogy mi az oka annak, hogy megint állást keresek? Nem mintha nem szeretném a jelenlegi munkahelyemet, de az a helyzet, hogy mivel nincs szakmám, megragadtam a recepciós-asszisztensi munkakörben. Persze vannak szép kis terveim a jövőre nézve, de ezek megvalósításához még legalább két évre szükségem van. Addig is miért ne dolgoznék egy olyan helyen, ahonnan az emberek szeretnek nyugdíjba menni, ahol lehet előrelépni és fejlődni? Hiszen ki tudja, mit hoz a jövő – minden perc számít.

Én mindig is egy nagykövetségen vagy egy nemzetközi szervezetnél hajtottam az állásokat, épp ezért voltam évekig munkanélküli, vagy ahogyan azt errefelé mondani szokták, háztartásbeli.

Úgy gondolná az ember, hogy felsőfokú végzettség nélkül nehéz egy ilyen helyre bekerülni. Én meg azt mondom, hogy bármilyen diplomával nehéz, és igazából amúgy sem a papír, hanem a nyelv- és szaktudás számít. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy több nagykövetségen is voltam már interjún, mindegyik megérne egy külön bejegyzést, ha érdekel benneteket, majd ezekről is írok.

Bővebben…