Boldog(?) pedagógus napot Törökország!


Épp a vasárnapi újság egyik mellékletét készültem elfogyasztani a reggeli tejeskávém mellé, amikor az annak címlapján lévő mélyvörös, diónagyságú betűk ráébresztettek arra, hogy ma, november 24-én tartják a pedagógus napot Törökországban. Ilyenkor a napilapokat ellepik a szebbnél szebb virágcsokrokról készült képek és megható idézetek lengik be a közösségi oldalakat. Ennek ellenére én úgy gondoltam, hogy jókívánságokkal való dobálózás helyett inkább kihasználom ezt az alkalmat arra, hogy elmondjak nektek egy történetet.

A minap épp az utolsó simításokat hajtottam végre a vacsorán, amikor a férjem csengetése kiugrasztott a tűzhely mellől. Tűkön állva vártam, hogy felérjen a harmadikra, és megbeszéljük, hogy kinek milyen napja volt, de sajnos nem sikerült rögtön kikérdeznem, mert éppen telefonon beszélt… és beszélt, és beszélt, és még többet beszélt. Egy óráig fel-alá járkált a lakásban, egy ismerősét próbálta nyugtatgatni.

Miközben megettük a felmelegített vacsorát, megtudtam, hogy a férjem egyik munkatársa nagyon rossz passzban van, mert már fél éve nem látta a feleségét. Nem vesztek össze, nem váltak el. A nőt csupán kihelyezte a munkahelye keletre. Munkahely alatt itt most állam bácsit kell érteni, a nő ugyanis tanár.

Bővebben…

Reklámok

Az indiai követségen eltöltött délután, avagy a frizura már rég nem tart


Június 18.

Feltett lábakkal a kanapén punnyadva kedélyesen emésztem a férjem által készített ízletes vacsorát, miközben hallgatom a mellettem elterült kis fekete szőrgombóc szuszogását. Jobbra pillantva azt látom, hogy a férjem már nyakig elmerült programozás rejtelmeiben, így én is kinyitom picinyke laptopomat, hogy megkukkantsam az elmúlt 12 órában kapott e-mailjeimet. Rögtön kikerekíti a pupillámat az indiai nagykövetségtől érkezett levél. Erőteljesebb reakcióra se időm, se energiám nincs, mert perceken belül török órát fogok adni az interneten keresztül. Így csak gyorsan átfutom, a tipikusan indiai angolsággal megírt rövid levelet, amiben tájékoztatnak, hogy üresedés van náluk, és arra kérnek, hogy küldjem el az épp aktuális önéletrajzomat. Hát legyen.

Június 19.

Feltett lábakkal a kanapén punnyadva kedélyesen emésztem a férjem által készített ízletes vacsorát, miközben hallgatom a mellettem elterült kis fekete szőrgombóc szuszogását. Nem, nem másoltam be véletlenül kétszer ugyanazt a szöveget, ez nálunk az állandó program azokon a napokon, amikor dolgozom. Mit tagadjam, el vagyok kényeztetve. A férjem remekül főz. Ma nem adok órát, így van időm átböngészni az önéletrajzomat, picit átírni a kísérőlevelet, és elküldeni a válasz e-mailt. Kicsit elmélázok, hogy milyen furcsa, hogy még mindig keresnek a tavaly novemberben szétküldött önéletrajzom miatt, holott akkor szinte sehonnan nem kaptam választ.

Június 23.

Hirtelen felindulásból úgy döntök, hogy kinyomtatom az önéletrajzomat, és kihasználva a szabadnapomat, személyesen beviszem a követségre. Egy pár óra múlva perzselő hőségben baktatok fel az indiai követséghez vezető meredek úton az Atakule torony felé.  A hátamon csorog a veríték, a bőröm színe lassan de biztosan hófehérről élénkpirossá változik. Taxit fogni vagy felhuppanni egy buszra az egyirányú közlekedés miatt még esélyem sincs. IndiaA nagykapuhoz érve kis keresgélés után megtalálom a falba rejtett szobácskában kuksoló nádszálvékony biztonsági őrt. Egy pillanatra eltöprengek, hogy milyen nyelven is szólítsam meg, de mivel látványosan indiai a pasi, így az angol mellett döntök. Siker. Kérdem, hogy itt nála hagyjam-e a gondosan felcímzett borítékot, erre ő már a mondat felénél nyitja a kaput, én meg háborgok magamban, hogy ha ezt tudtam volna, akkor strandpapucs és térdgatya helyett valami szalonképesebbet vettem volna fel. Na, mindegy, ha már eljutottam idáig, akkor kihozom a legjobbat a helyzetből. Ha szépen mosolygok és kézben tartom a párbeszédet, akkor úgysem fogja senki nézni, hogy mi van rajtam. Átsuhanok a kapun, megcsodálom a szellős udvart és a domb alján lévő botanikus kertre néző pazar kilátást. Nem rossz. Belépve a hatalmas, magas mennyezetes előtérbe elönt a nyugalom. Jobbra nézek, ahol egy jóképű könyvtár figyel, előttem egy impozáns csigalépcső, mellette a vízum-kiadásra használt ablak, az előtt egy mutatós ülőgarnitúra – sehol senki. Ekkor valaki balról rám köszön, látom, hogy az ablak melletti L asztal mögött egy középkorú török pasi üldögél. Rajta kívül sehol senki. Mondom magamnak, jó kis hely ez, nem lenne rossz itt melózni. Tehát harcra fel, ideje megdolgozni egy kicsit a pasit.

Bővebben…

Petra esete a törökországi állásinterjúkkal


Én mindig úgy megyek az épp aktuális interjúra, hogy ez az állás az enyém, ez nekem való, ezt meg fogom szerezni. Nincs mese, mindenki álljon félre, húzza be a fülét-farkát, mert én nem engedek. Természetesen egy ilyen hozzáállással jobban fáj a pofára esés, de nem az a lényeg. A padlóról mindig fel lehet kelni, és fel is kell. Ennél szerintem sokkal fontosabb, hogy ha már elvonszoltuk kis, esetleg nagy fenekünket egy potenciális munkaadóhoz, akkor igenis hagyjunk legalább egy jó benyomást: legyünk udvariasak, magabiztosak, és néha eresszünk meg egy mosolyt is.

Kicsit furcsa visszaolvasni a fenti sorokat, mert ha jobban belegondolok, én alapjában véve egy erősen antiszociális személyiség vagyok – ami kívülről nem igazán látszik. De máig jól emlékszem, hogy még 16-17 éves koromban sem mertem megszólítani az eladót, ha kerestem valamit egy áruházban. Változnak az idők! Illetve nem is… Változni csak az emberek változnak.

Az elmúlt években én is sokat változtam; szeretném azt hinni, hogy előnyömre. 2008-ban a férjem türelemmel dolgozta végig azt a jó pár hónapot, amit én semmittevéssel töltöttem. Akkor még nem találtam a helyem, nem jöttek a válaszok az szerteszét küldött önéletrajzokra, nem beszéltem a nyelvet, semmit sem tudtam egyedül elintézni. Hiányzott a családom, a barátaim. Napokat aludtam át, megnéztem minden létező filmet, küzdöttem a kultursokkal.

Aztán összeszedtem magam, elkezdtem tevékenykedni. Rendszereztem az akkor még CD gyűjteményünket, írogattam a DVD-ket, jelentkeztem online munkára, próbáltam autodidakta módon törökül tanulni, blogoltam angolul, és még egy internetes boltba is belekezdtem. Utóbbival elvoltam majd egy évig, egész jól ment. De amikor már hetente jártunk a vámhivatalba, akkor arra jutottunk, hogy ennyi utánajárással mégsem éri meg. Azóta emiatt még a csempészettel foglalkozó lepukkant rendőrkapitányságot is megjártuk, de ez egy másik, egyébként roppant érdekes történet.

Szóval épp jókor jött a hír, hogy az apósom úgy döntött, itt az ideje befizetnie engem a nyelviskolába, amit 2011 augusztusában fejeztem be. A suli befejezése után rögtön szétküldtem az önéletrajzomat az Ankarában fellelhető összes nagykövetségre, plusz az ENSZ szervezetekhez, és egy pár nemzetközi céghez. Válasz az nem sok helyről jött, az is negatív volt, de én már ennek is örültem.

Bővebben…

Megint állást keresek: Tippek és tanácsok munka után kutatóknak


Épp az imént kaptam egy hívást az indiai nagykövetségtől. Egyem a szívét a recepciósnak, szegény nagyon nehezen nyögte ki, hogy sikertelen volt a pályázatom. Kicsit meg is lepődött, amikor én kedélyesen megköszöntem a telefonhívást, és kifejeztem azt az örömöt, ami azáltal ért, hogy megismerhettem. Fő a professzionalizmus, hehe.

Hogy mi az oka annak, hogy megint állást keresek? Nem mintha nem szeretném a jelenlegi munkahelyemet, de az a helyzet, hogy mivel nincs szakmám, megragadtam a recepciós-asszisztensi munkakörben. Persze vannak szép kis terveim a jövőre nézve, de ezek megvalósításához még legalább két évre szükségem van. Addig is miért ne dolgoznék egy olyan helyen, ahonnan az emberek szeretnek nyugdíjba menni, ahol lehet előrelépni és fejlődni? Hiszen ki tudja, mit hoz a jövő – minden perc számít.

Én mindig is egy nagykövetségen vagy egy nemzetközi szervezetnél hajtottam az állásokat, épp ezért voltam évekig munkanélküli, vagy ahogyan azt errefelé mondani szokták, háztartásbeli.

Úgy gondolná az ember, hogy felsőfokú végzettség nélkül nehéz egy ilyen helyre bekerülni. Én meg azt mondom, hogy bármilyen diplomával nehéz, és igazából amúgy sem a papír, hanem a nyelv- és szaktudás számít. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy több nagykövetségen is voltam már interjún, mindegyik megérne egy külön bejegyzést, ha érdekel benneteket, majd ezekről is írok.

Bővebben…

Munka, látástól Mikulásig: Idén is elmarad a nyaralás


Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy két és fél hónappal a nyelviskola befejezése után, tavaly novemberben találtam egy jó állást. Jelenleg is egy kis magánrendelőben vagyok részmunkaidős recepciós. A részmunkaidő ez esetben azt jelenti, hogy általában heti háromszor dolgozom reggel 9-től este 18:30-ig, a többi napom pedig szabad.

A munka néha nagyon kényelmes, főleg most, hogy szabadságon van a főnököm, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, úgy általában mindenki más a városban.
Máskor viszont reggeltől estig rohangálok, kapkodom a telefonokat, időpontot egyeztetek, teszt-eredményeket hajkurászok, pénzt hajtok be, vagy éppen valamilyen fontos iratot kézbesítek. Előfordul az is, hogy valaki késői időpontot kér, és ha egy nagykövetről vagy egy sok papírmunkával járó találkozóról van szó, akkor bizony nekem is maradnom kell. Volt már olyan, hogy este 9-ig bent voltam az irodában, máskor meg már 5 órakor hazaengedtek.

A rendelőbe főleg az ankarai nagykövetségek dolgozói járnak, ezért a felvételnél az angoltudás volt az elsődleges szempont. De mivel jönnek hozzánk tanulás, munkavállalás vagy letelepedés céljából külföldre (általában Kanadába, Ausztráliába vagy Új-Zélandra) utazó törökök, illetve az ENSZ által támogatott, sokszor pár éve már itt élő menekültek is, ezért nagyban megkönnyíti az életemet, hogy tudok törökül.

Bővebben…

Amikor még a látszólag lényegtelen is fontos


Nagyon vágyom erre az állásra!

Máig emlékszem arra, hogy mennyire ledöbbentem, amikor egy pár hónappal ezelőtt a férjem megmutatta azokat az önéletrajzokat, amik az irodájában meghirdetett titkárnői állásra érkeztek. Kb. minden harmadik jelentkezéshez kihívó fotók voltak csatolva. Ezek között voltak bikiniben pózoló, mély dekoltázst mutogató, ultra rövid forrónacit viselő, valamint művészi kompozícióval próbálkozó hölgyemények. Egyes fényképeken látszólag aludt az illető, másokon pedig csak a lányok bizonyos testrészei (leginkább szem vagy ajak) látszottak. Mert az ugyebár köztudott, hogy a professzionalizmus összefügg a csókos szájjal.

Ez a fajta rámenősség azért is volt furcsa, mert egy rövid leíráson, a cégnéven és egy általános e-mail címen kívül nem volt megadva más információ a hirdetésben, így a pályázó lányok nem tudhatták, hogy férfi vagy nő fogja értékelni a jelentkezéseket. Másrészről a török lányok elvileg erkölcsösebbek és szemérmesebbek a külföldieknél, mégsem hiszem, hogy ez a fajta nyomulás Európában divat lenne. Aztán lehet, hogy tévedek…

Remélem, hogy kíváncsiak vagytok a képekre, mert kiválogattam egy párat ízelítőül.

Bővebben…