Ahol valóra válnak az álmok


Vasárnap este hét órakor írom ezeket a sorokat. Már kezd sötétedni odakint, de a madarak még vígan csiripelnek. Áramlik be a finom esőszag a nyitott ablakon. Az idilli nyugalmat csak az utcán csörgedező vízen átsuhanó autók zaja töri meg. De már az sem túl sokáig, mert közeledik az egész napos böjtöt megkoronázó iftár vacsora ideje, és akkor elcsöndesül majd minden odakint. Ramadán van. A tizedik, mióta Törökországba költöztem.

Manapság sokat gondolkodom azon, hogy mennyi mindent éltem át, meg és túl, mióta itt vagyok. Hogy milyen más volt minden tíz évvel ezelőtt. Rengeteget változott ez az ország, ez a világ. És velük együtt én is.

Huszonhárom éves voltam az első Ramadánom idején. Egy friss menyecske, akinek a legfőbb célja az volt, hogy minél boldogabbá tegye a férjét, minél könnyebben beilleszkedjen, és minél hamarabb találjon munkát. Nem beszéltem a nyelvet, nem ismertem a kultúrát – és igazából önmagamat sem. Egy bőrönddel és egy hátizsákkal indultam el otthonról anno, mert azt hittem, hogy megtaláltam életem nagy szerelmét. Azóta persze kiderült, hogy mégsem. De nem bánom, hogy így alakult.

Az a szép és egyben félelmetes ebben a dologban, amit úgy hívunk, hogy jövő, hogy soha nem tudhatjuk igazán, hogy mit is hoz. És mindabból, amit hoz (vagy éppen nem hoz), amúgy is csak egy töredéket vagyunk képesek felfogni, attól függően, hogy éppen mennyi minden mással vagyunk elfoglalva.

Most harminchárom éves vagyok. Már nem házas, de nem is munkanélküli. Sok tapasztalattal és két macskával gyarapodtam az elmúlt évek során. Még mindig pozitív vagyok, de már nem naív, és sokkal kevésbé engedékeny, sokszor már-már kegyetlenül kemény.

De ma nem keménynek, hanem olyan furcsán könnyűnek érzem magam. Pedig nem vagyok egy modell alkat. Egész hétvégén nem mentem sehova, nem szóltam senkihez. Az utóbbi mozgalmas hetek után jót tett nekem most ez a kis csönd. A gondolataim sem voltak túlságosan erőszakosak vagy fürgék, könnyedén tudtam őket pozitív irányba terelni.

Délben vettem egy hosszú fürdőt. Addig áztattam magam a forró vízben, amíg annyira leesett a vérnyomásom, hogy alig bírtam kikászálódni a kádból. Néha jó belesüppedni a lágy melegbe. Még akkor is, ha utána kell egy hideg zuhany, hogy magához térjen az ember.

Azóta a nappali kanapéjának egy pontját mélyítem szisztematikusan a hátsó részemmel, és az önéletrajzomat szabadítom rá (egyelőre csak) egy-két gyanútlanra. Közben megint eleredt az eső. Szorgosan csepereg. Elmossa a port, felfrissíti a levegőt, energiával tölt fel. Erre szükségem is lesz a következő időszakban.

Múlt héten még frusztrált ez a dolog. Ez az újrakezdés dolog. Hogy megint egy olyan ponton vagyok az életemben, amikor úgy érzem, hogy újra kell kezdenem. De mostanra már hozzászoktam a helyzethez. Hiszen tulajdonképpen nagyon is szerencsés vagyok, hogy van lehetőségem újrakezdeni. Bár, ha úgy vesszük, ezt a lehetőséget én magam teremtettem meg sok kompromisszum és lemondás árán, hosszú hónapok, évek alatt.

Nemrég egy pár ismerőssel beszélgettünk. Egyikük azt mondta, hogy milyen jó lenne, ha működnének ezek a szerencsét hozó szökőkutak vagy lakattal és cetlikkel teletűzdelt falak és kerítések. Milyen jó lenne, ha lenne egy olyan hely, ahol tényleg valóra válnak az ember kívánságai. Én erre ösztönösen a halántékomhoz szorítottam a bal mutató újjamat. Nem azért, hogy azt jelezzem, hogy hülyének tartom őt. Hanem, hogy megmutassam azt a helyet, ahol valóra válnak az álmok.

Én nem azért vagyok annak a híve, hogy minden agyban dől el, mert nem vagyok elég laza vagy romantikus. Én is szeretek és szoktam is sodródni néha az árral. De mindaddig, amíg tudatában vagyok annak, hogy szorgalommal és kitartással előbb-utóbb elérek bármilyen célt, addig képes leszek idejében kikelni a forró fürdőből.

kom

Az ankarai özönvízekről


Teljesen Noénak érzem magam, mert tegnap túléltem egy újabb ankarai özönvizet.

01

Félreértés ne essék, a török főváros közvetlen közelében nincs se folyó, sem pedig tenger. Viszont van egy olyan érzésem, hogy a kedves hozzáértők nem fektettek (itt sem) túl sok időt és energiát a csatornarendszer kiépítése előtt annak szakszerű megtervezésébe. Ezt az állításomat támasztja alá többek között az a tény, hogy Ankara bizonyos kerületeiben folyamatosan kellemetlen szag árad a lefolyókból.

Nyilván mindenhol problémát okoznak a tavaszi zuhatagok, és Ankara mentségére legyen mondva, hogy a tegnapi erőteljes és jégdarabokkal megbolondított esőzés nem mindennapi jelenség volt, és országszerte lehetett tapasztalni negatív hatásait.

Ugyanakkor a fővárosban már egy enyhe zápornál valamivel erősebb esőzéskor is gondok vannak. Ilyenkor az sem segít, ha vízálló cipőt vagy csizmát visel az ember, mert a lejtős utcákon néhol bokamagasságban hömpölygő áradaton való átkeléskor olyat lehet csobbanni, hogy legalább térdig fröccsen a víz. Ez még hagyján, de aluljárók és autóutak válnak használhatatlanná, lebetonozott felületek omlanak be, és a csatornákból kifelé (!) ömlik a víz.

Mindeközben ugyanúgy száguldoznak az autósok, ami nemcsak azt jelenti, hogy az égiekkel együttműködve így magasabb (mondhatni teljesen profi) szinten áztatják el a szerencsétlen gyalogos alsóneműjét is, hanem mert nyilvánvalóan balesetveszélyes helyzetet teremtenek.

De szerencsére tegnap én épségben hazaértem, hogy egy forró zuhany után újfent arra a megállapításra jussak, hogy még mindig a természet az úr.

02

03

A képek forrása: Sabah.

Vigyázzatok magatokra!


Az utóbbi hónapokban egyre többet hallom a következő kifejezést családtagoktól, barátoktól, ismeretlen ismerősöktől: Vigyázz magadra! Ez a jótanács egyszerre esik jól és szomorít el. Mert ugyanúgy tele van szeretettel és törődéssel, mint aggódással és keserűséggel. Az a szomorú igazság, hogy nem számít, hogy mennyire vagyunk körültekintőek – képtelenség kikerülni az élet tartogatta összes veszélyt.

Eddig azzal nyugtattam magam és az engem féltőket, hogy a most még leginkább a Közel-Keletre jellemző terrorizmus Törökország fővárosában nem gyakori. Sajnos ez az állítás már nem helytálló.

kocatepe

Az elmúlt fél évben három robbantás rázta meg Ankarát. A legutóbbi terrortámadás tegnapelőtt történt a város szívében (Kızılay), közel a Güvenpark melletti buszmegállókhoz. A célpont egyértelműen a civil lakosság volt. Mindennapi emberek. Mint te vagy én.

A merénylet 37 halálos áldozatának és több, mint 100 sérültjének fényképei azóta elárasztották a közösségi oldalakat. Az itteni internet szolgáltatás egyébként választásokkor, politikai botrányok idején és az országot érintő terrortámadások után valahogy mindig bizonytalanná válik. Legalább annyira, mint az itt élők jövője.

Tegnap láttam először azokat az arcokat, melyeket vérben áztatott a március 13-ai szomorú vasárnap. A 15 éves gokartozó kisfiúét, angol tanárnak készülő fejkendős egyetemi hallgató lányét, az egyik helyi kosárlabda csapat fiatal kapitányáét, a kétgyermekes anyukáét, a Galatasaray csapatában játszó focista apukájáét, a 6 és fél hónapos magzatát elvesztő súlyosan sérült asszonyét…

Közben politikai karikatúráktól, vezetők erős szavú nyilatkozataitól, hétköznapi emberek szitkozódásaitól, hozzáértők találgatásaitól és fejtegetéseitől harsog a media. De a város csendes. Félelmetesen csendes.

Ami manapsag történik a világban, arra már nincsenek szavak. Káosz van. Az egyik oldalon gyűlölet, elkeseredettség, nincstelenség, korrupció és erőszak. A másikon gazdagság, bolgodság, kreativitás, szeretet és jóindulat. De vajon melyik fél kerül ki győztesen ebből az “összecsapásból”?

Azt mondják, hogy reméljük a legjobbakat, de készüljünk a legrosszabbra. Én igyekszem ennek az elvnek megfelelően élni, de tapasztalataim szerint vannak olyan dolgok, amikre lehetetlen felkészülni.

Sok mindent nem tudtam elkepzelni, mielőtt 2008-ban Törökországba költöztem: a mandulával töltött olívabogyó ízét, a fejkendős néni kéretlen tanácsait arról, hogy hogyan lehet könnyen teherbe esni, az orchidea gyökérből készült tejes főzet illatát vagy az érzést, amikor a mindennapok olyan súllyal nehezednek rá az ember mellkasára, hogy reggel alig bír kievickélni az ágyból.

Ma hajnalban ébredtem. Ez amúgy egy elég szokatlan dolog, mert nagyon szeretek aludni, néha ébren is álmodom. Az egyik közeli mecset imára hívó éneke keltett fel. Csípős kora tavaszi hideg volt. Elbotorkáltam a nappaliig, hogy az ablakot kinyitva jobban halljam az élőben felcsendülő szívszorító dallamot, mely eltért a szokásostól. Nemcsak azért, mert nem egy recsegő felvétel volt, hanem mert azt jelentette, hogy valakit temettek.

Tekintve, hogy ma 2016. március 15-e van, szerettem volna valami felemelő dologról írni. Valami nemesről. Valami szívet melengetőről. De sajnos ez nem sikerült. Majd talán legközelebb.

Macskák a mecsetben – képgaléria


Az alábbi fényképek az isztambuli Aziz Mahmud Hüdayi Mecsetben készültek Arif Hudaverdi Yaman jóvoltából, aki az Anadolu Hírügynökségnél dolgozik. A mecset arról lett ismert, hogy az azt vezető imám megnyitotta kapuit a kóbor macskák előtt. A képek tanulsága szerint ezt az ott imádkozó hívők sem vették rossz néven.

Kétszeres macskatulajdonosként teljes meggyőződéssel állítom, hogy az állatok közelsége jobbá és boldogabbá tesz minket. Mert nagyon jól tud esni például, amikor az ember reggel felébredve hanyatt fordul, és rögtön rámászik a mellkasára egy kis doromboló szőrgombóc.

A korábbi bejegyzéseim között találtok még több macskaságot.

20160201_2_14067226_5086286_Web

20160201_2_14067226_5086296_Web

Lapozz, ha szeretnél még több képet látni.

Bővebben…

Határtalan ország (videó)


Az egyik bank ezzel a jópofa reklámfilmmel ajánlja szolgáltatásait, melyben bemutat egy párat a törökökre jellemző tulajdonságokból. Ez persze csak a jéghegy csúcsa, de ízelítőnek nem rossz.

“Mi nem kedveljük a hétköznapi dolgokat. Az itt élők képesek az összes határt átlépni. Ez a határokat nem ismerő emberek országa. Az örömünk is határtalan, a bánatunk is. Ha viccelünk, az így tesszük… Így egyezünk meg az alkudozás végén… Csak nálunk van ilyen vendégszeretet, ilyen segítőkészség… Az étvágyunk is határtalan, a nagylelkűségünk is. A képzelőerőnk végtelen, a kreativitásunk mindenkiénél nagyobb. Mindez másoknak túlzásnak tűnhet, szélsőségesnek tekinthetnek minket. De mi ezt az országot, a minket egyedivé tevő összes tulajdonságáért határtalanul szeretettel szeretjük.”

THY reklam

A világ legtöbb országába járatokat indító THY török légitársaság következő reklámja is nagyon jól sikerült. Ebben négy kis barát nézi a felettük nap mint nap elszálló repülőgépeket, és arról ábrándoznak, hogy egyszer majd náluk is landol egy, ha nagyon akarják.

A kép forrása: haber8.

Tipikus török reggeli


Nem sokszor áll el a szavam, de ezt a képet nézegetve úgy érzem, hogy nem kell semmit hozzátennem. Szerintem a látvány magáért beszél.
UI: Nagyon boldog új évet kívánok mindenkinek!

f1d20b61f97b2378c93728081b06a3c2

Kép forrása: Breaky Breakfasts.

Ki nevet a végén?


A török cserediákok, sorozatok és éttermek szépen lassan begyűrűznek Magyarországra is, melynek következtében egyre jobban teret hódít a nyelv és kultúra. Tapasztalatom szerint ez ellentétes érzelmeket vált ki az otthoniakból. Egyesek örömmel nyugtázzák, hogy nem kell többé külföldre menni, hogy megtapasztalják a legendás török vendégszeretetet, mások pedig félnek attól, hogy a keleti ízekkel együtt beáramlik majd az iszlám vallás és látásmód is.

Ez a jelenség persze nem új keletű. A különböző gazdasági, katonai és politikai közösségekbe való belépés után a határok megnyíltak a többi tagállam lakosai előtt. Az internet elterjedése után ledőltek az információáramlás korlátai, még jobban elkezdtek keveredni a népek és kultúrák. Lehet azon vitatkozni, hogy ez jó vagy rossz, de ez nem változtat a tényen, hogy erőteljes külső beavatkozás nélkül az úgynevezett globalizáció folyamata megállíthatatlan. A mai világban pedig nagyon kevés olyan ország van, melynek vezetlői nem félnek bevállalni radikális lépéseket.

Dice Bővebben…