A 14. Rodostói Magyar Nap margójára


Már tavaly elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, idén részt fogok venni a rodostói magyar napon. Törni tudtommal nem törött el semmi, az eső viszont szakadt, így elég kalandosra sikerült a kirándulás. De azért nem panaszkodom.

Rodostó (törökül Tekirdağ) városa azért fontos nekünk magyaroknak, mert itt élt száműzetésben II. Rákóczi Ferenc, Bercsényi Miklós, Esterházy Antal, Csáky Mihály és Mikes Kelemen. Róluk emlékeznek meg minden évben a cseresznye fesztivál keretében megrendezésre kerülő magyar napon, amiről majdnem lemaradtam idén is. Hiába próbáltam ugyanis tavasszal többször tájékozódni a programokról, még az esemény előtt két héttel sem találtam semmi relevánsat az interneten.

Végül azért sikerült időben értesülnöm a dologról és szerencsére volt is lehetőségem ellátogatni a Márvány-tenger partján fekvő városba, ahol ez évben június 3-án, pénteken 14 órakor kezdődött a magyar nap. Nagyjából egy időben egy elég komoly zivatarral. Emiatt sajnos elmaradt az érdeklődés és a tervezett programok több mint fele is.

Azért így is sikerült részt vennem két koszorúzáson és meghallgatnom jó pár beszédet, de a további koszorúzásokra, a Rákóczi emlékbélyeg bemutatására és a Mikes Kelemen törökországi leveleinek legújabb török kiadását ünneplő kerekasztal beszélgetésre sajnos nem került sor. Pedig közben elállt az eső és kisütött még a nap is.

Mit volt mit tenni, kihasználtam a hirtelen jött szabadidőt és a búzamezők mellett lesétáltam a majdnem teljesen kihalt tengerpartra, hogy hallgassam egy kicsit a vízcsobogást, majd tettem egy kört a városban. Este pedig részt vettem az immár hagyományos gulyás partin, ahol ebben az évben a Band of Streets zenekar szolgáltatta a zenei aláfestést.

Ami nekem a magyar napról leginkább hiányzott, azok a magyarok voltak. Mert bár a főkonzulátus és a nagykövetség dolgozói, valamint Rodostó testvérvárosaként Kecskemét polgármesteri hivatala és díszvendégként Tarlós István is képviseltette magát, Törökországban élő magyarokkal nem igazán sikerült összefutnom. Kivéve Nikit, akivel ott helyben el is határoztuk, hogy ha törik, ha szakad, egyszer igenis összehozzuk a törökországi magyarságot.

A tengert ölelő város madártávlatból:

Bővebben…

Reklámok

Egy tavaly nyáron megjelent írásom a Határátkelőről


A helyzet azóta sem sokat változott, talán csak annyiban, hogy azóta már a férjem is dolgozik.

Úgy gondolják, erkölcstelenek vagyunk

Megjelent: 2012. augusztus 01-én a Határátkelőn

Négy éve élek Törökország fővárosában (Ankarában) a férjemmel és az egy évvel ezelőtt örökbe fogadott fekete macskánkkal. Első körben megosztom az én történetemet, valamint megpróbálkozom egy halvány képet adni Törökország lakosságáról és földrajzáról, megspékelve azokat egy-két szaftos részlettel. Az államot átfogóan bemutatni sajnos akkor sem tudnám, ha akarnám, mert az hatalmas és elképesztően sokszínű, tele ellentmondásokkal és szélsőségekkel.

A kezdetek

A férjemmel az esküvőnk előtt másfél évvel ismerkedtünk meg az interneten. Ő egyébként apai ágon orosz, anyai ágon görög származású, de török állampolgár. A családja nagy része ma már muszlim vallású, de ő megmaradt kereszténynek.

Amikor 2008 nyarán ideérkeztem, akkor még sem a nyelvet, sem az ittenieket, sem magát az országot nem ismertem igazán. Csak annyit tudtam, hogy nekem a férjem mellett a helyem. Azóta is nagyon boldogok vagyunk együtt. A hasonló cipőben járókat azért óvatosságra intem. Hogy miért, arról lentebb olvashattok.

Szóval mi először azt terveztük, hogy Magyarországon fogunk élni, de aztán családi okok miatt végül mégis Törökország mellett döntöttünk. Máig úgy hiszem, hogy helyesen.

Török KV

Lépesről lépésre

Az első pár évet háztartásbeliként főleg nyelvtanulással töltöttem. Időnként dolgozgattam ezt-azt: foglalkoztam internetes adás-vétellel, és számítógépes grafikai munkáim is akadtak. Ezek egyike sem volt igazán hosszú életű. Takarítónői vagy pincérnői állás persze lett volna, de úgy voltunk vele, hogy azért a kevés pénzért amúgy sem érné meg.

Azóta letettem a felsőfokút, megkaptam a török állampolgárságot, és van egy jó állásom, ami lehetőséget ad arra, hogy tavaly november óta én legyek a családfenntartó, amíg a férjem iskolába jár. Részmunkaidőben dolgozom, ami mellett hetente párszor nyelvórákat is adok.

A kezdetek: Petra egyszer csak szerelmes lett


Sokan kérdeztétek, hogy hogyan is ismerkedtem meg a férjemmel. Azt hiszem, nem fogtok túlságosan meglepődni a válaszon: szerelmünk négy és fél évvel ezelőtt az interneten kezdte a pályafutását. A férjem (saját bevallása szerint) először a festményeimbe esett bele, ami után hónapokig beszélgettünk zenéről, filmekről, irodalomról és művészetekről. Az általános dolgok aztán személyesebb témákba fordultak, és innen már nem volt visszaút. Hihetetlennek hangzik, de az is előfordult, hogy napi 6-8 órát töltöttünk együtt, ami bizony az alvás rovására ment.

Ez az állapot szépen lassan tarthatatlanná vált, és több mint egy év levelezés, chatelés, telefonálgatás és kínlódás után úgy határoztunk, hogy együtt akarjuk leélni az életünket. Előbb persze szerettük volna ezt élesben is kipróbálni, úgyhogy 2008-ban felkerekedtem, hogy életemben először tegyem be a lábam Ázsiába. Aztán vissza se mentem. Nem mintha nem szeretném a szülőföldemet, de a nemzetközi kapcsolatok életben tartásához kompromisszum szükséges.

Szülinapi torta

A kapcsolatunkat persze nem mindenki nézte jó szemmel, sokan óvva intettek a Törökországba utazástól. Részben igazuk is volt, mert az itteni élet bizony nem piskóta! Én, ha óvakodva is, de azért jöttem. És ezt soha nem bántam meg. Azzal viszont is tisztában vagyok, hogy hatalmas szerencsém volt, amivel sajnos a kisebbséghez tartozom.

Az élet megy tovább: Új török sorozat!


Holnap kerül az egyik törökországi TV-csatorna képernyőjére a legújabb helyi szappanopera. A sorozatot népszerűsítő kisfilmek már egy jó ideje fel-felbukkannak a helyi médiában. Egy hónappal ezelőtt megalakult a facebookos rajongói oldal is, ahol több százan várják türelmetlenül az első rész bemutatását. Már csak egy napot kell aludni, hogy a viszonylag elszigetelt nagyvárosiak és itt élő külföldiek is közelről nyerjenek betekintést abba, hogy milyen az élet az itteni kisvárosi és falusi közösségekben.

“Benim adım hayat. 15 yaşındayım kocam 70 yaşında üzerimdeki gelinliğim değil, benim kefenimdir.”
Türkiye’de her iki kadından biri 18 yaş ve altında evlendirilmektedir. 2 milyon fazla kızımız başlık parası için satılmıştır.

A fordítás:

Bővebben…

Egy csók és más semmi: Csak zárt ajtók mögött


A Közel-Keleten élő emberek többségének nincs problémája az érzelmeik kimutatásával, még akkor sem, ha annak mindenki tanúja.

Itt mindenki barátnak hívja azt, akit csupán 5 perce ismer, sokszor egy ismeretlen ember odaadja a neked tetsző személyes tárgyait, az autóval közlekedők pedig szemrebbenés nélkül küldik el a másikat a fenébe. A fiúk mindig hevesen udvarolnak, egyes esetekben a könnyeiket sem tartják vissza, a tengerparton élő „turista-vadászoknak” pedig mindig van egy-két eljegyzési gyűrű a zsebükben. Gyakran az is előfordul, hogy a családi összejövetelek egyik percében az ott lévők komoly sértéseket vágnak egymás fejéhez, a másikban pedig jóízűen pletykálnak az aktuális hírekről.

Épp ezért furcsa, hogy a többség még mindig rossz szemmel nézi, ha két ember megcsókolja egymást az utcán. Még akkor is, ha a pár barát-barátnő vagy férj és feleség. Szóval, ha nem akarsz összetűzésbe kerülni senkivel, vagy erősíteni a külföldiek iránt érzett előítéleteket, maradj az arcra vagy a homlokra puszinál.

Ha lány lévén hagyod, hogy egy fiú nyilvánosan szájon csókoljon, akkor ne csodálkozz, ha a körülötted levők könnyűvérűnek hisznek, és egyesek talán meg is szólnak. Ha pasi lévén megcsókolod a veled lévőt, az iránta érzett tisztelet hiányát bizonyítod. Legalábbis a törökök többsége szerint.

A nyaralókörzetekben és liberálisabb helyeken persze más a helyzet, de İsztambulban az is előfordult a héten, hogy egy autóbuszsofőr hangos szidalmak közepette leszállított egy puszilkodó párt a járműről, mondván, hogy az nem bordélyház.

Hogyan viselkedjünk a Közel-Keleten
Kép forrása: Ann L