Nagytakarítás, vér és hús: Eszmefuttatás az Áldozati Ünnepről és az önidentitásról


Eddig félig-meddig tudatosan kerültem el a török vallási ünnepek bemutatását. Nem mintha nem akartam volna, de úgy voltam vele, hogy aki azért olvassa a blogomat, mert érdekli az ország és a kultúra, az már úgyis tisztában van vele, hogy mi és miért folyik itt ilyenkor, és én nem tudnék neki sok újat mondani. Aki pedig az én életem iránt érdeklődik, az meg úgyis csak annyit tud a hagyományokról, amennyit elmesélek, tehát nem lesz hiányérzete.

Az Ankarában eltöltött 4 esztendő viszont mostanra ebből a szempontból is megtette a hatását, annyi élményt és információt sikerült felhalmoznom, hogy azokat már nem vagyok képes többé magamban tartani. Persze ilyenkor fennáll a veszélye annak, hogy nem tudom igazán érdekesen bemutatni az eseményeket, mert az egykor idegen, és néha elég bizarrnak tűnő szokások mára már az életem részévé váltak.

Mivel majdnem egy éve megkaptam a török állampolgárságot is, így nemcsak érzelmi szinten, hanem technikailag is a második hazámmá vált Törökország, így nem vethet rám követ senki, amikor tiszta szívből szeretem, vagy épp kritizálom. Furcsa ezt kimondani, mert elég hosszúnak tűnő út vezetett idáig.

Talán nem árulok el nagy titkot, amikor elmondom, hogy én nem azért költöztem ide, mert ellenállhatatlan vágyat éreztem az ország – akkor még számomra szinte teljesen ismeretlen – bája, az itt élő emberek közvetlensége vagy a kereszténytől nagyon sok mindenben eltérő iszlám vallás iránt, esetleg mert meg akartam teremteni az anyagi biztonságomat. Egyszerűen csak ide volt kötve a török szerelmem, így egy hosszadalmas döntési folyamat végén pikk-pakk, jöttem én is.

Eleinte nem volt egyszerű az élet, főleg, hogy én amúgy is alapból elég szkeptikusan és hideg fejjel szemlélődöm a világban. Az meg, hogy minden közvetlen kötődés nélkül belecsöppentem egy idegen, ráadásul közel-keleti országba, rátett erre egy jó pár lapáttal. Nálam nem nyúlt túl hosszúra az az időszak, amikor a kivándorló mindent meseszerűen lát az „új hazájában”, és néha ordítani tudtam volna sok olyan dologtól, amire ma már csak legyintek.

Visszatérve az eredeti témánkhoz, engedjétek meg, hogy meséljek egy kicsit a muszlim világban épp most zajló Áldozati Ünnepről. A kép forrása: Bargello.

Kedves laikusok, kössétek fel a gatyátokat, itt most nem arról lesz szó, hogy az emberek csendben és békében áldoznak az ünnepek oltárán. Persze van itt is nyugalom és meghittség, de a felvezető pár hét bizony inkább egy bolondok házára emlékeztet, ami nem sokban különbözik a magyarországi előkarácsonyi fergetegtől, de azért mégis. Itt ugyanis a nem az ajándékok beszerzéséé, hanem az áldozaté a főszerep. Szó szerint.

Itt hívnám fel az állatok jogaiért harcoló aktivisták figyelmét, hogy itt most vérről, hangzavarról és húsról lesz szó – nem való az a gyengébb idegzetűeknek.

Az ünnep lényegéről röviden csak annyit, hogy a muszlimok úgy emlékeznek meg arról, hogy anno Ábrahám hajlandó lett volna feláldozni saját gyermekét Istennek, hogy minden évben (a vallási előírásoknak megfelelően) levágatnak, illetve levágnak egy állatot, hogy annak húsát megosszák a családdal, barátokkal és a rászorulókkal.

A kép forrása: Makromarket.

A szervezkedés már jóval az esemény előtt megkezdődik. Ezt főleg a városokban lehet tapasztalni, mert itt a levágandó állatok kiválasztása, lefoglalása és kifizetése szervezetten és távmunkában zajlik. Ez akkor tudatosult bennem, amikor szeptember elején, még az első ilyen témájú poszterek megjelenése előtt egy taxiba vágódva volt szerencsém vagy 10 percen keresztül azt hallgatni, ahogy a taxisofőr épp egy valószínűleg távoli családtaggal értekezik a felhozatalról és az árakról.

A híradóban később azt is láttam, hogy ilyenkor néhány helyen akadálypályák, szituációs gyakorlatok és lasszók segítségével képzik ki a közmunkásokat, hogy szükség esetén be tudják fogni az ünnep alatt elkóborolt négylábúakat. Aztán az üzletláncok falain megjelennek a „Nálunk vágass” tematikájú plakátok, mert manapság ugyanúgy meg lehet vásárolni az ez irányú ügyintézést a kivéreztetéstől kezdve, a feldaraboláson át a csomagolásig, mint egy doboz tejet.

A kínálat széles: az apróbb kecskéktől, báránykáktól elkezdve a hatalmas, több száz kilós tehenekig mindent lehet vágatni, attól függően, hogy ki mennyire mélyen tud a zsebébe nyúlni. Már kb. 500 líráért (60 000 Ft) is lehet áldoznivalóhoz jutni, a felső határ pedig a csillagos ég.

Aki nem ennyire előrelátó, az a kijelölt vágási helyeken is vehet közvetlenül az ünnep előtt egy állatot, amit aztán ott helyben levágnak és feldarabolnak neki az eladók. A férjem azt mesélte, hogy gyerekkorában az árusok a feláldozott állat vérével megjelölték a vásárló homlokát, hogy az elkövetkezendő évben távol tartsák a tőle a betegségeket és baleseteket.

A bevállalósabbak még a városokban is saját maguk vágnak, annak ellenére, hogy ez nem legális, hiszen így a hatóságok nem tudják ellenőrizni, hogy minden az egészségügyi előírásoknak megfelelően folyik-e. Ez speciel nem zavarta azt a kis csoportosulást, ami egy pár éve a főváros egyik külső lakókerületében sebtében próbálta levágni a kiszemelt áldozatot. Mit ne mondjak, nem volt egy felemelő élmény, amikor a férjemmel a rokonokhoz sétálva azt láttuk, ahogy az élettelen állat vére csordogál a lejtős utcákon. A kép forrása: iStockphoto.

Szóval miután átverekedtük magunkat az elődélutánon (Arife Günü) lezajló vásárlási lázon, túlestünk a mészárláson, és megvan a hús, megkezdődhet a családlátogatás. Ilyenkor a hagyományok szerint a fiatalabbak látogatják meg az idősebbeket. Az ugyanabban a városban élők rutinosan a nagyszülőknél csoportosulnak, hogy megkezdjék a friss hús feldolgozását. Persze mindenki szépen kicsípi magát, és tetőtől talpig új ruhába öltöztetik legalább a gyerekeket, akik a tiszteletük kifejezéseképpen (és egy kis zsebpénzért cserébe) megpuszilják, majd a homlokukhoz érintik az összes nagynéni, nagybácsi és nagyszülő kezét. Ezt a fajta kézcsókot egyébként a felnőttek is gyakorolják az idősebbekkel szemben, és nemcsak az ünnepekkor.

Az Áldozati Ünnepet a háziasszonyok részéről egy szisztematikus nagytakarítás előzi meg. Mindenkinek ajánlom, hogy ezt vegye komolyan, mert volt mar rá példa, hogy az egyébként bejelentés nélkül hozzánk betoppanó rokonok még a szekrénybe és a mélyhűtőbe is benéztek.

A vendégeskedés akár hosszú órákig is eltarthat, amikor is a központi téma egy idő után általában az, hogy ki mennyit keres, mit és mennyiért vett mostanában, és hogy mennyi kilót szedett fel vagy adott le. Közben a házigazda (értsd: a legfiatalabb feleség vagy lánytestvér) szorgalmasan itatja és eteti a vendégeket, akik rendszerint a kisujjukat sem mozdítva trécselnek. Ilyenkor egyébként a tömegközlekedés ingyenes, tehát nyugodtan beiktathatunk egy buszos városnézést, nem fog semmibe kerülni.

Szóval nem árt, ha testileg és lelkileg is felkészülünk az ünnepekre, mert a sok unott, otthonülő asszonykának, vagy az egyébként magányos időseknek bizony az efféle események jelentik az év csúcspontját, és ilyenkor a végsőkig kiszipolyozzák a vendégeket. De hát az előkészületekbe befektetett munkáért, a finom ételekért és a végtelen vendégszeretetért az a minimum, hogy ebben partnerek legyünk.

Ha sikerül elengednünk magunkat, hozzászoknunk a hangzavarhoz, valamint ahhoz, hogy folyamatosan valaki figyelmének a középpontjában vagyunk, és magunkba szippantjuk a felspannolt törökös hangulatot, akkor bizony egy kellemesen felmelegedett szívvel, több kiló friss hússal és egy életre szóló élménnyel lehetünk gazdagabbak az Áldozati Ünnep végére.

Reklámok

Nagytakarítás, vér és hús: Eszmefuttatás az Áldozati Ünnepről és az önidentitásról” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Már régóta olvaslak, és órákig elszöszmötölök itt (tanulgatok is néha), ez is érdekes bejegyzés lett. Egyébként lenne egy témától független kérdésem, van valami bevett jó török nyelvtanulási módszered?

    • Török nyelvtanulási módszer?
      Hát ez is megérdemelne egy bejegyzést. A legfontosabb szerintem a rendszeresség, hogy valamilyen formában minden áldott nap foglalkozz egy nyelvvel, és az, hogy párhuzamosan többféle tanulási módszert használj: beszélj (akár egyedül is, de hangosan), olvass, írj és hallgass.
      Ezen kívül nagyon fontos az interaktivitás, hogy tudj valakivel rendszeresen törökül kommunikálni, legalább írásban. A hagyományos szótár helyett próbáld ki a szókártyákat, kérj meg embereket, hogy kérdezzenek ki. Ez sokkal hatásosabb. Ha eszembe jut még valami, majd megírom. Addig is:
      https://nagyutazas.wordpress.com/category/nyelvtanulas/ és
      https://nagyutazas.wordpress.com/torokul-tanuloknak/
      Jó tanulást!

    • Jaj nagyon szépen köszönöm a gyors választ, de sajnos épp most kezdek újra dolgozni, így nem nagyon látok lehetőséget arra, hogy ez kivitelezhető legyen, de majd megpróbálok gyakran és aktívan tanulgatni. Török barátaim szerint könnyebb lenne ha kiköltöznék pár hónapra esetleg évre az intenzívebb lenne, mint ezerféle könyvből tanulni… majd meglátjuk…még az is előfordulhat, hogy kimegyek Isztambulba, de ez még távlati jövő 🙂 További szép napot és boldog ünnepet!

  2. Nagyon nagyon tetszett!!!! Imádom, hogy ilyen szépen, rendszeresen összefoglalod a dolgokat! Ha nem bánod, az enyém végén “beajánllak” megint! Ezer százalék, hogy akármennyire is igyekeznék, az enyémből hiányozna pár fontos adat! 😀

Szerinted? Szólj hozzá Te is!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s