Az indiai követségen eltöltött délután, avagy a frizura már rég nem tart


Június 18.

Feltett lábakkal a kanapén punnyadva kedélyesen emésztem a férjem által készített ízletes vacsorát, miközben hallgatom a mellettem elterült kis fekete szőrgombóc szuszogását. Jobbra pillantva azt látom, hogy a férjem már nyakig elmerült programozás rejtelmeiben, így én is kinyitom picinyke laptopomat, hogy megkukkantsam az elmúlt 12 órában kapott e-mailjeimet. Rögtön kikerekíti a pupillámat az indiai nagykövetségtől érkezett levél. Erőteljesebb reakcióra se időm, se energiám nincs, mert perceken belül török órát fogok adni az interneten keresztül. Így csak gyorsan átfutom, a tipikusan indiai angolsággal megírt rövid levelet, amiben tájékoztatnak, hogy üresedés van náluk, és arra kérnek, hogy küldjem el az épp aktuális önéletrajzomat. Hát legyen.

Június 19.

Feltett lábakkal a kanapén punnyadva kedélyesen emésztem a férjem által készített ízletes vacsorát, miközben hallgatom a mellettem elterült kis fekete szőrgombóc szuszogását. Nem, nem másoltam be véletlenül kétszer ugyanazt a szöveget, ez nálunk az állandó program azokon a napokon, amikor dolgozom. Mit tagadjam, el vagyok kényeztetve. A férjem remekül főz. Ma nem adok órát, így van időm átböngészni az önéletrajzomat, picit átírni a kísérőlevelet, és elküldeni a válasz e-mailt. Kicsit elmélázok, hogy milyen furcsa, hogy még mindig keresnek a tavaly novemberben szétküldött önéletrajzom miatt, holott akkor szinte sehonnan nem kaptam választ.

Június 23.

Hirtelen felindulásból úgy döntök, hogy kinyomtatom az önéletrajzomat, és kihasználva a szabadnapomat, személyesen beviszem a követségre. Egy pár óra múlva perzselő hőségben baktatok fel az indiai követséghez vezető meredek úton az Atakule torony felé.  A hátamon csorog a veríték, a bőröm színe lassan de biztosan hófehérről élénkpirossá változik. Taxit fogni vagy felhuppanni egy buszra az egyirányú közlekedés miatt még esélyem sincs. IndiaA nagykapuhoz érve kis keresgélés után megtalálom a falba rejtett szobácskában kuksoló nádszálvékony biztonsági őrt. Egy pillanatra eltöprengek, hogy milyen nyelven is szólítsam meg, de mivel látványosan indiai a pasi, így az angol mellett döntök. Siker. Kérdem, hogy itt nála hagyjam-e a gondosan felcímzett borítékot, erre ő már a mondat felénél nyitja a kaput, én meg háborgok magamban, hogy ha ezt tudtam volna, akkor strandpapucs és térdgatya helyett valami szalonképesebbet vettem volna fel. Na, mindegy, ha már eljutottam idáig, akkor kihozom a legjobbat a helyzetből. Ha szépen mosolygok és kézben tartom a párbeszédet, akkor úgysem fogja senki nézni, hogy mi van rajtam. Átsuhanok a kapun, megcsodálom a szellős udvart és a domb alján lévő botanikus kertre néző pazar kilátást. Nem rossz. Belépve a hatalmas, magas mennyezetes előtérbe elönt a nyugalom. Jobbra nézek, ahol egy jóképű könyvtár figyel, előttem egy impozáns csigalépcső, mellette a vízum-kiadásra használt ablak, az előtt egy mutatós ülőgarnitúra – sehol senki. Ekkor valaki balról rám köszön, látom, hogy az ablak melletti L asztal mögött egy középkorú török pasi üldögél. Rajta kívül sehol senki. Mondom magamnak, jó kis hely ez, nem lenne rossz itt melózni. Tehát harcra fel, ideje megdolgozni egy kicsit a pasit.

Törökre váltva kérdezem, hogy itt hagyhatom-e nála az önéletrajzomat. Már nyitja is ki a borítékot, és kérdezi, hogy meg akarom-e tartani azt. Mondom, nyugodtan dobja ki, nincs rá szükségem. Közben panaszkodok egy kicsit az égető napsugárról, veszi az adást, már megy is… nem egy, hanem két pohár vízért. Király, akkor most nyertem 5 percet, itt az alkalom a beszélgetés kezdeményezésére. Mondom, hogy amúgy közel lakom, de a munkahelyemről jövök. Kérdezi, mit csinálok, mondja, hogy milyen jó a törököm. Következik a mióta-élek-itt-honnan-jöttem-féle kérdéssor. A válaszaimba gondosan belepakolom a fontosabb pontokat az önéletrajzomból, megemlítem, hogy már kettős állampolgár vagyok, és jól beszélek angolul is. Még csevegünk egy kicsit a török állampolgárok vízumkötelességéről, aztán megköszönöm a vizet és a kedvességet, majd győzedelmesen kivonulok.

Este 6-kor csörög a telefonom, egy ismeretlen, helyi telefonszám vigyorog rám a képernyőről. Mondom, mi a szösz, és belehalózok a mikrofonba. Egy indiai pasi kezdi angolul, hogy megkapta az életrajzomat, és kíváncsiskodik, hogy milyen színvonalú fizetésben gondolkodom. Mondom, ezt a témát szeretem inkább személyesen megvitatni, erre már jön is a válasz, hogy ők 1200 dollárt fizetnének. Kérdezi, hogy még mindig érdekel-e a pozíció. Mondom, igen. Remek, akkor holnap fél 3-kor várnak egy interjúra. Közben a hevesen lejegyzetelt időpont és négyjegyű szám mellé gyorsan odakaparom fonetikusan a neve kiejtését is.

Elköszönés után jövök rá, hogy a jelentkezési határidő csak 4 nap múlva jár le. Akkor engem miért hívtak be holnapra? Két lehetséges verzió ötlik az agyamba: vagy annyi a jelentkező, hogy több napot vesz igénybe az interjúztatás, vagy úgy gondolják, hogy hát itt a Petra, nincs másra szükségünk, minek várjunk. A második verzió mellett döntök, így legalább nem fog ébren tartani a gyomorgörcs éjszaka.

Június 24.

Ismét perzselő hőség, de most készültem. Magabiztosan tipegek a nagykövetség felé, ezúttal gondosan hátrafogott hajjal, lejtőn lefelé. A kapun belépve regisztrálnom is kell, csak épp a telefonszámomat nem tudom fejből. Mondja a pasi, hogy majd ráérek később kitölteni azt a részt. Mondom, most vagy soha, előkaparom a telefonomat, közben megvizslatom a könyvecskéjét. Látom, már 3 másik lány feliratkozott előttem, ráadásul valaki csak 5 perccel ezelőtt. Úgy tűnik, várnom kell majd.

A követség ajtaján belépve szemembe ötlött egy kisebb tömeg, gondoltam ők épp a vízum ablakra várnak. Belebotlom egy magas indiai férfiba, aki enyhén belemászik az intim szférámba, kérdezi, mit akarok. Mondom, interjúra jöttem a Rakesh úrhoz. A recis pasi már ugrik is, rohan felém, kérdezi van-e nálam toll. Persze, hogy van. Megfog egy darab papírt és már vezet is lefelé a lépcsőn. Na, gondolom magamban, az első kör az alagsorban lesz, onnan megyünk majd felfelé. Hát így is lett, de ne szaladjunk ennyire előre.

Még el is viccelődtünk a pasival, hogy én nem igazán készültem vizsgára. Aztán hamar lehervadt az arcomról a mosoly. Belépve az alagsori szobába, egy meglehetősen hűvös terem és légkör fogad. Kb. hatan görnyednek az iskolapad-szerű asztalok mögött ülve. Nem semmi, ezek az indiaiak nem lacafacáznak, de így is kell. A pasi leültet a „tanári padba”, szembe a népséggel, elém tol kétoldalnyi szöveget, hogy az első oldalt törökről angolra, a másodikat meg angolról törökre legyek szíves lefordítani – szótár nélkül természetesen.

Bámulok az olaj- és acélipari nagyvállalatok károsanyag-kibocsátása és éves bevétele közötti összefüggést boncolgató angol szövegre, amit nekem ízes törökbe kéne átültetnem. Még jó, hogy ezeket a kifejezéseket magyarul sem tudom. A pasi már rohan is fel, begyűjt még egy pár embert, úgy jön vissza. Közben átülök az egyik falhoz fordított padhoz, kérdem, mikor visszajön, hogy nem gond-e. Mondja, hogy semmi baj, csak azt hitte kényelmetlenül érezném magam a falhoz szorítva. A válaszként adott mosolyom nem őszinte, mondom, hogy jó ez így, gondolom magamban, hogy a fene sem nézi a tenyérbe temetett izzadó homlokkal gyötrődő többi áldozatot.

Páran már állnak is fel, beadják a papírt. Kérdi a recis, hogy csak ennyi? Engem a szövegeket böngészve kerülget a sírógörcs. A többieknek legalább az egyik az anyanyelve, ha ők nem tudják kihasználni ezt az előnyt, akkor én mit keresek itt? Mondom magamnak: Petra, ha te minden akadálynál feladtad volna, valószínűleg még mindig abban a székesfehérvári edzőteremben törölgetnéd a szolit az emberek után. Hát téged nem ilyen fából faragtak! Összeszedem magam. Körülbelül egy óra múlva örömmel nyugtázom, hogy a hatsoros összetett török mondatoknak is van értelme, angolul is el tudom azt magyarázni, kezdjünk azzal.

Közben érzem a recis leheletét a nyakamon, mondja, hogy hát nekem nagyon nehéz lehet a török szöveg, ne túráztassam magam feleslegesen. Mondom, köszönöm szépen az aggodalmat, de én addig itt fogok ülni, amíg legalább az egyik cikket be nem fejezem. A teremben már csak 1 ember van rajtam kívül: egy kb. 150 centis, 30-as éveiben járó török csaj, akinek amerikai a férje. Rávetek egy pillantást a papírjaira, kb. négy teleírt oldalon könyököl. Mondom magamnak, nem baj, legalább megpróbáltam, a tudásom legjavát adtam, csak az számít. Még el is tervezem, hogy a bulvárrovatok helyett inkább a gazdasági magazinokat kéne olvasnom. A mellettem ülő csaj befejezi a fordításokat, nekem is készen van valahogy legalább az egyik szöveg, mondom nekem erre futotta, köszönöm szépen.

Felfelé baktatva nem állunk meg a már kiürült földszinten, hanem feltuszkol minket a pasi az emeletre. De jó, két óra szenvedés után még jópofizni kell? Hát kész. Miért nem szűkítik le a kört, és hívják be az emberkéket később? Na mindegy, ha már feljutottam az elsőre, akkor legalább elvezem egy kicsit a kilátást. Invitál a recis a szobába, ahol két indiai pasi várakozik. Ránéznek az életrajzomra, kaján vigyorral kérdik, hogy én vagyok-e a képen. Vágok egy fejet, ami talán hasonlít a kissé fásult arcocskámat tükröző fotóhoz, erre felröhögnek.

Nézik az egy szál papíromat, mondom, csak az egyiket fejeztem be. A szemüveges megnyugtat, hogy adnak még rá időt szívesen. Mondom, ne időt adjon, hanem internetet, 20 perc alatt készen lennék. Jól elbeszélgetünk, kérdezik, mennyi a felmondási idő, meg hogy nem lenne-e gond, hogy havi pár napot utazgatnék szerte Törökországban, kísérve a nagykövet asszonyt. Gondoltam milyen gáz már, egy emberrel akarják elvégeztetni kb. három ember munkáját, mert ez nem csak titkárnői, hanem fordítói és tolmács állás is egyben. Mentségükre legyen mondva, a meghirdetéskor mindhármat beleírták a címbe, csak a részletek valahogy lemaradtak. Nem baj, akkor is eljöttem volna, ha űrkutatót keresnének. Hogy el fogom-e küldeni ide is az önéletrajzomat egy fél év múlva? Naná!

A képek forrása: Indif és Imvu.
Advertisements

Az indiai követségen eltöltött délután, avagy a frizura már rég nem tart” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Visszajelzés: Petra esete a törökországi állásinterjúkkal | Nagy Utazás

Szerinted? Szólj hozzá Te is!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s